Szétzilálja-e az eurózónát az adósságválság?
Kezdjük talán Írországnál: már nyáron segítségért kellett volna folyamodnia. Nem azért, mert az ír költségvetési helyzet tarthatatlan lenne, hanem a hitelesség helyreállítása miatt. Mivel az ír válság a világ szinte minden hírcsatornájának központi témájává vált, az emberek kezdték elveszteni bizalmukat a kormány képességében a banki problémák megoldásában, és elkezdték kivonni a betéteiket. Márpedig egy tömeges betétkivonás csődbe vinné a bankrendszert. Az uniós mentőcsomag erősítheti a bizalmat; kérdés persze, hogy menynyit segít most, amikor a pánik már erős.
Az ír pánikhoz kétségtelenül hozzájárult Nicolas Sarkozy és Angela Merkel megállapodása egy jövőbeli „állami csődeljárásról”, amelyet az Európai Tanács támogatott. E szerint államok is kérhetnének csődvédelmet, hasonlóan egy vállalati csődeljáráshoz, és a hitelezőknek is részt kellene vállalniuk az esetleges veszteségekben. A javaslat jó irányba mutat: ha egy államadósság fenntarthatatlan, akkor fenntarthatatlan, és ha fenntarthatatlan, akkor jobb egy rendezett eljárás szerint levezényelni a csődöt, mint egy kaotikus eljárás keretében. Uniós hitelnyújtással átmenetileg elodázható a probléma, de csak átmenetileg. Görögország helyzete szerintem ilyen, nem hiszem, hogy elkerüli az adósságátrendezést pár év múlva. A javaslat bejelentésének időzítése (ír válság) és módja (részletek hiánya) nagyon szerencsétlen volt.
Angela Merkel motivációját meg lehet érteni. A németek lemondtak a márkáról az euróért cserébe, és azt ígérték nekik, hogy az euró a márka folytatása lesz. Ehelyett azzal kellett szembesülniük, hogy ki kell segíteniük először a korábban rendkívül felelőtlenül viselkedő Görögországot, és más országokat is. Emellett a közelmúltban kidolgozott euróövezeti reformok sem kielégítők minden szempontból.
Az új reformjavaslatok nagy hangsúlyt helyeznek a szankciókra, azaz pénzügyi büntetésre, ha egy kormány tevékenysége nem megfelelőnek minősül; a szankciókat egyébként a német kormány is pártolja. Szerintem azonban elhibázott az euróövezeti szabályrendszert szankciókra építeni, mind gazdasági, mind pedig politikai okokból.
A jelen válság megelőzésében korábbi szankciók vajmi keveset segítettek volna. Jelenleg az EU 27 országából 24 áll az EU úgynevezett „túlzottdeficit-eljárása” alatt, és a döntő többségükben nem a korábbi fiskális fegyelmezetlenség, hanem a magánszektorban kialakult egyensúlytalanságok miatt. Írországban például a válság előtt többletet mutatott a költségvetés, és az államadósság mindössze a GDP 25 százaléka volt. Amikor pedig egy válság sújtja az országot, nem sok értelme van szankcionálni.
De politikailag is elhibázott a szankciókra való erős támaszkodás. Ha egy országot az EU megbírságol, akkor könnyen EU-ellenes hangok és politikai pártok kaphatnak erőre. Emellett a bírságról végső soron az Európai Tanács dönt, ezeket megelőzően pedig késhegyre menő viták várhatók. Mindezek nem tesznek jót a közös európai projektnek.
Vannak ugyanakkor a jelenlegi reformjavaslatoknak nagyon támogatandó pontjai is. Ezek közé tartozik a költségvetési intézményrendszert illető minimális követelmények felállítása, mint például független költségvetési tanácsok létezése, vagy a magánszektor egyensúlytalanságait vizsgáló új eljárás bevezetése.
Sajnos azonban hiányzik a javaslatból a korlátozott mértékben – például a GDP 60 százalékáig – közös eurókötvény bevezetése („kék kötvény”). Az e feletti részt az országok továbbra is önmaguk bocsátanák ki („vörös kötvény”), és ehhez kapcsolódna csak a csődeljárás. A kormányoknak így olyan hiteles középtávú programokat kellene felmutatniuk, amelyek meggyőzik a piacokat, hogy a vörös kötvényeiket képesek lesznek visszafizetni. Ez a rendszer sokkal erősebb fiskális fegyelmezettséget követelne, mint bármilyen szankció vagy szabályrendszer.
Visszatérve az euróhoz, meggyőződésem, hogy a vészjósló jóslatok alaptalanok, és ez az egyik fő oka az euró erősségének. Németország biztosan nem akar kilépni, mert az új német márka rekordmagasságokba erősödne, tönkretéve ezzel a német gazdaság motorját jelentő exportot. A gyengébb országoknál, például Görögországnál, lehetne haszna a kilépésnek a versenyképesség növelése céljából (az új drachma számottevően leértékelődne), azonban a kilépés pénzügyi krízishez vezetne: senki sem akarná eurómegtakarításait drachmára váltani, így még a kilépés előtt mindenki kivinné minden pénzét Görögországból, ez összeroppantaná a görög pénzügyi rendszert. Ennek felbecsülhetetlen következményei lennének a reálgazdaságra is. Az euróövezet teljes felbomlása pedig az ezer szállal integrálódott európai pénzügyi és gazdaság rendszer totális káoszához vezetne, így még több is menne el a vámon, mint ami jönne a réven. És azért a sok vita ellenére az EU politikai kohézióját sem szabad alábecsülni.
