Berlusconi kormányzásának gazdasági következményei
Az egyetlen fontos döntés, amelynek meghozatalával Berlusconi negyedik kormánya egyáltalán fáradozott, az nem volt más, mint annak eldöntése, hogy nem fog dönteni. Amikor két évvel ezelőtt a pénzügyi válság megrendítette a világot, akkor Berlusconi úgy határozott, hogy elkerül bármilyen beavatkozást a gazdaságba, amely ellenébe mehetne a kibontakozó recessziónak. Ez hozzájárult a háború utáni legnagyobb visszaeséshez: az összesített olasz GDP-csökkenés elérte a 6,5 százalékot, ez – Japánt leszámítva – a legnagyobb mértékű volt a G20 csoportban.
Figyelemre méltó, hogy Olaszországban kétszer akkora mértékben esett a kibocsátás, mint Franciaországban. A két nagy OECD-államban az volt közös, hogy elkerülték a pénzügyi válság két nagy összetevőjét: egyikben sem volt nagy építési boom, és a bankok sem kerültek válságos helyzetbe. Olaszországban a Berlusconi-kormány tétlenségének paradox módon volt olyan, kedvező hatása, hogy nem ugrott meg az államháztartás hiánya.
Az olasz gazdaság problémái és a hatalmas közadósság fenntarthatóságához fűzött kételyek valójában a potenciális kibocsátás gyenge növekedéséből erednek. Ha megvizsgáljuk az olasz államadósság visszafizethetésének kockázataira kötött biztosítások (CDS) szerkezetét, akkor azt látjuk, hogy a befektetők nem aggódnak például a 2011-es költségvetés miatt, de súlyos fenntartásokat fogalmaznak meg az 5-10 év múlva várható gazdasági feltételek kapcsán. Márpedig éppen ezek a középtávon várható problémák azok, amelyek felett elsiklott a Berlusconi-kormányzat figyelme. Az ország növekedési potenciáljának erősítéséhez szükség lett volna szerkezeti reformokra, idesorolva olyanokat, mint a munkaerőpiac és a munkanélküli-segély reformja, a termékpiac liberalizálása, a képzési rendszer javítása, a déli tartományok közigazgatási rendszerének átalakítása. Ezek közül azonban egyet sem hajtottak végre, annak ellenére sem, hogy Berlusconi szilárd többségre támaszkodhatott a parlament mindkét házában.
A kérdés az: miért választott ilyen passzív gazdaságpolitikát Berlusconi kormánya? Ennek egyik okát ott kell keresni, hogy a nagyarányú olasz államadósság nem hagyott sok mozgásteret az anticiklikus fiskális politika alkalmazásához. A másik, hogy a 2008-as választások során hatalomra juttatott koalíció belső megállapodását annak idején nem lehetett olyan országra szabni, amely éppen egy nagy válság küszöbén áll. Ahhoz ugyanis nem volt olyan vezető egyéniség a gazdaságpolitika irányításában. A hatalomra jutása utáni első hónapban a kormány ennek ellenére megkísérelte, hogy tegyen valamit a gazdaságért. Meghozott három döntést, amelyekről azonban hamar kiderült, hogy végletesen elhibázottak voltak.
Az első ilyen intézkedés gyanánt csökkentették a túlórákra eső adó mértékét, ennek nyilván az volt a célja, hogy növeljék a ledolgozott órák számát. Talán szükségtelen is mondani, hogy a munkanélküliség gyorsan növekedett, miközben más országokban éppen csökkentették a ledolgozandó órák számát, hogy korlátok között lehessen tartani a munkahelyek megszüntetését. A túlórák adóterheinek csökkentését ezt követően gyorsan kifuttatták, és kiterjesztették a részmunkaidős foglalkoztatást.
Hasonló sorsra jutott egy Robin Hood-adó, amellyel – Giulio Tremonti pénzügyminiszter szándéka szerint – a bankokat és az olajcégeket kellett volna kényszeríteni a szegények jobb ellátásához szükséges források átadására. A nagybankokra kivetett adót később úgy kellett módosítani, hogy vállalják a kisebb, bajba jutott pénzintézetek finanszírozását az úgynevezett „Tremonti-kötvények” rendszerén keresztül. Az olajvállalatokra eredetileg akkor szabtak ki nagy adókat, amikor a nyersolaj ára a barrelenkénti 160 dollárhoz közeli szinten állt, ezért a behajtást el kellett halasztani arra az időre, amikor az ár az 50 dolláros szint alá ereszkedett.
A harmadik intézkedés az ingatlanadó eltörlése volt, ez korábban a helyi kormányzatok egyik fontos bevételi forrását jelentette. Ezt ugyan még nem állították helyre eredeti formájában, de a pótlására a kormány máris tervezi olyan lakásadók kirovását, amelyek nagyjából visszaállítanák a korábbi állapotokat.
A fentiek miatt Olaszország elvesztegetett 30 hónapot úgy, hogy közben nem vezetett be érdemi reformokat, amelyekre oly nagy szükség lenne a gazdaság növekedési potenciáljának megerősítése végett. Azt tartják, hogy ilyen reformokat különösen nehéz gazdasági bajok idején bevezetni, az Európai Unió számos országában azonban éppen a recesszió alatt tettek meg kritikus lépéseket. Ha egy kormány rendkívüli időkben követ reformkurzust, akkor tudatosítania kell a közvéleményben a rendkívüli körülmények meglétét, és felelős magatartásra kell felszólítania az ellenzéket. A Berlusconi-kormány és sajtója ettől épp eltérő kommunikációs stratégiát választott. Folyamatosan jelentéktelen színben tüntették fel a válságot, illetve azt akarták eladni a közvéleménynek, hogy Olaszország nagyrészt el van szigetelve a globális recessziótól.
Ezzel a stratégiával talán sikerült elkerülni azt a drámai népszerűségvesztést, amit más kormányoknak kellett megtapasztalniuk a legutóbbi visszaesés idején. A dolog azonban idővel visszájára sülhet el. Az olaszok többségének csalódottsága még nagyobb lesz, ha rájönnek, hogy a kormányuk soha nem tálalta úgy a tényeket, amilyenek azok a valóságban voltak.
A szerző a milánói Bocconi Egyetem közgazdaságtan-professzora.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
