Szervezett butítás
Egy ország gazdaságának felemelkedését, a lakosság életminőségének tartós és jelentős javulását célzó és remélő kormányzati politikának nem csak azon kellene munkálkodnia, hogy Magyarországon a kamatköltségek ne emelkedjenek olyan mértékben, hogy azok már csak az államadósság éves finanszírozásában is 400 milliárdos többletkiadást jelenthetnek a fél évvel korábbi állapotokhoz képest, illetve, hogy ne nyomják agyon a gazdasági növekedést a látszólag átmeneti különadók. Emellett az is dolga lenne, hogy a társadalom általában is értse és követni tudja az üzleti és pénzügyi folyamatokat, egyre inkább átlássa a gazdaság világában való értékteremtés és érvényesülés lehetőségeit, s ebben ne csak az állam, hanem a tömegtájékoztatás is segítségére legyen.
Joggal aggódhatunk az elmúlt fél év kormányzati gazdaságpolitikájának teljesítménye felől, amely a tavasszal meginduló növekedésen és az akkor még meglévő pénzügyi stabilitáson számos sebet ejtett. Maga okozta például a költségvetés növekvő egyensúlytalanságáért a legnagyobb arányban okolható jelentős kamatemelkedést, s provokálta ki a stabilitásunkat, egyben versenyképességünket is veszélyeztető leminősítésünket. Eközben az elmúlt évtized nyugdíjcélú megtakarításainak felélésével igyekszik finanszírozni a szükséges szerkezeti reformok halogatását, s kétségessé teszi, hogy az indokolatlan kivárás után azokra valaha sor kerül-e egyáltalán.
Legalább ilyen tartós károkat okozhat azonban az a kommunikációs hadjárat, melynek célja, hogy a kormány elfedje gazdaságpolitikájának irtózatos kockázatait, eredménye viszont, hogy a társadalom ellenségnek tekinti a befektetőt, csalónak a vállalkozót, szitokszónak a tőzsdét, dekadens, individualista különcködésnek az öngondoskodást és a takarékoskodást. Amikor tehát példának okáért a pénzügyi hitelesség és tájékozottság szolgálatában munkálkodó Költségvetési Tanácsot őszinte és aggódóan kritikus megnyilvánulásaiért egyszerűen bezárják, akkor nemcsak általában a hitelesség sérül, és nemcsak a kormányzat veszít el egy olyan külső kontrollt, amely valójában őt is segíthetné a rossz irányú döntések visszaszorításában, hanem a társadalom pénzügyi tájékozódási lehetőségei is korlátozottá válnak és radikálisan lassul a pénzügyi kultúra fejlődése.
Hasonló károkat okoz a nyugdíjpénztárak felszámolásának ügyében folytatott, esetenként téves számításokon alapuló gazdasági elemzésekkel megtámogatott kommunikációs hadjárat is. Ez az öngondoskodás támogatása helyett a takarékosság során szükségszerűen elvesző pénzekről beszél, miközben alapvető pénzügyi összefüggésekről nem vesz tudomást, vagy akár egyenesen tagadja is azokat. A nyugdíjak megmentéseként igyekszik beállítani azt az intézkedéssorozatot, amely az eddigi legnagyobb veszélybe sodorhatja az időskorúak nyugellátását, s hosszabb távon a rendszerváltás óta a legnagyobb lukat üti az államháztartáson és a pénzügyi fenntarthatóságon. Mindezt azért, hogy a kormány demonstrálhassa: akkor is az elődjétől különböző gazdaságpolitikát akar folytatni, ha arról már egy év után kiderült, hogy egyszerre képes szolgálni a stabilitást és a növekedést, miközben a jelenlegiről napról napra egyre nyilvánvalóbb, hogy egyidejűleg mindkét célt veszélyeztetheti.
Személy szerint bízom benne, hogy az ország lakossága józanabb annál, semhogy a sérülékeny forintárfolyamban, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások felélésében, az emelkedő kamatköltségekben és inflációban megmutatkozó veszélyeket ne vegye észre, még úgy is, hogy a tömegtájékoztatáson egyre nagyobb a nyomás ezek agyonhallgatására. Ha ugyanis nem így lenne, az éppen azt jelentené, hogy a gazdasági kilábalásunkat nem csupán a halogatott reformok és a szerencsejátékos karaktert öltő gazdaságpolitika, hanem egy önálló tájékozódásra, helyzetértékelésre és cselekvésre képes társadalom hiánya is kétségessé tenné.
A szerző a PortfoLion Zrt. elnök-vezérigazgatója
