Lehetséges, hogy a kormány önmérsékletet tanúsít, nem tudhatjuk
Eljött a következménynélküliség ideje, azt rúg ki a közszolgálatban a kormány, akit csak nem szégyell – hangzanak az ellenzéki félelmek. Itt a stabilitás kora, végre vége lehet a bürokrácia tragikus rugalmatlanságának – mondják kormányoldalról. A közszolgálati életpálya jövője egyelőre alig látszik. Annyi biztos: a kabinet komolyan gondolja, hogy alapjaiban változtatja meg a rendszert. Ez pedig nem is feltétlen baj. Elcsépelt közhely, mégis aligha megkérdőjelezhető, hogy ma Magyarországon nagyon nehéz egy köztisztviselőt elmozdítani az állásából, akkor is, ha nem jól végzi a munkáját. Nem szükséges hosszabban fejtegetni, mekkora problémákat tud okozni ez a fajta bebetonozottság.
A Magyary Zoltánról elnevezett közigazgatás-fejlesztési programnak az egyik, ha nem a legizgalmasabb része az, amely a személyi kérdésekkel foglalkozik. Azért is különleges ez a téma, mert a többivel ellentétben ebben már tett határozott lépéseket a kormány. Vagyis bár csak találgathatunk, milyen konkrét tervek születnek majd, az irány mégis látható. Azzal, hogy a köztisztviselőket bizalomvesztésre hivatkozva, vagyis kvázi indoklás nélkül el lehet bocsátani, valószínűvé vált: erős központosítás jön, és sokkal fontosabb lesz a kormányhűség, mint eddig.
A Magyary-program intézkedési tervének nyolc pontja szól a személyi ügyekről. Van ezek között olyan is, amely annyira tág, hogy gyakorlatilag értelmezhetetlen – nehéz lenne például előre jelezni, milyen konkrét lépés követi azt a sort, amely szerint az év végéig „javítjuk a közszféra általános tudásszintjét”. Bátor vállalás az is, hogy még az idén megújítják a képzési rendszert, s kidolgozzák az egységes és integrált közszolgálati teljesítménymenedzsment szisztémájának alapjait. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy januártól jön az életpályamodell és a kormányzati személyügyi centrum, 2013-tól pedig munkaköralapú rendszer lenne, s ekkorra teremtenék meg a rugalmas munkavégzés kereteit is.
A javaslatot ellenzők azt mondják: nem lenne jó, ha a kormányzat szabadon elküldhetne bárkit a közszférából, vagy legalábbis két azonos képességű jelölt közül a kormányhoz közelebbinek adhatna egy-egy pozíciót. Nincs azonban olyan kormányváltás, amely után az aktuális ellenzék ne azt hangoztatná, hogy pontosan ez történik. Minden hatalmi változás személycseréket is hoz, s nyílt titok, hogy kisebb vagy nagyobb arányban, de ezek egy része politikai alapú. S ez valahol érthető is, legitim érv lehet legalábbis az, hogy hadd dolgozzon a kormányzat olyan emberekkel, akikben megbízik.
Az egyik legnagyobb baj talán az, hogy a kormányzat nem hivatkozik a politikai bizalomra, az ellenzék pedig gyakran úgy tesz, mint ha ők nem szeretnének hozzájuk közel állókkal együtt dolgozni. Pedig a lojalitás megkövetelése önmagában nem antidemokratikus. Az Egyesült Államokban például az elnökváltás után szinte a takarítónői szintig leváltanak mindenkit a közszférában, mégis nehéz lenne az amerikai demokrácia mélységét megkérdőjelezni. A kormány homályos fogalmakról, bizalomvesztésről beszél. Nem volna sokkal tisztább azt mondani, a szakmai mellett politikai döntésekről is szó lehet? Ha stabilitást szeretnénk – márpedig azt szeretnénk –, akkor valóban stabilitást jelentene a tudat, hogy kormányváltás után jönnek a személyi változások is.
Mert egyben biztosak lehetünk: amíg a köztisztviselők legfelsőbb főnökei politikusok, addig naivitás lenne azt hinni, hogy kizárólag a szakmai teljesítmény fog számítani. Igazán fontos azt lenne elérni, hogy a kritériumok közül ez legyen a fontosabb, ha nem is az egyedüli. Lehetséges, hogy a kormány önmérsékletet tanúsít majd, s olyan modellt dolgoz ki, amelyben a szakmaiság dominál a politika felett – nem tudhatjuk. Csak tisztázzuk végre, milyen szempontrendszer számít.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
