Sztárközgazdász: Adóemelést és visszatérést a munkához!
Amerikában a kibocsátás növekedése gazdaságilag nem volt fenntartható. Mivel az ország nemzeti jövedelmének nagy hányada oly kevesek kezére jutott, ezért a növekedést csak a folyamatos adósságfelhalmozáson alapuló fogyasztással lehetett fenntartani. Magam azok között voltam, akik remélték, hogy a pénzügyi válság kemény leckét ad az amerikaiaknak (és másoknak) a nagyobb egyenlőség, az erősebb szabályozás, illetve a piacok és a kormány közötti egyensúly szükségességéről. Sajnos ez nem következett be. Éppen ellenkezőleg, újra erőre kaptak a jobbos közgazdasági nézetek, amelyeket – mint mindig – az ideológia és a speciális érdekek keveredése mozgat. E nézetek ismét fenyegetik a globális – vagy legalábbis az európai és az amerikai – gazdaságot, ahol az ilyen elméleti tételek továbbra is virágzanak.
Az Egyesült Államokban a jobboldali nézetek követői szemlátomást igyekeznek visszavonni az alapvető matematikai és közgazdasági törvényeket. E körök térnyerése azzal fenyeget, hogy fizetésképtelenség áll elő a szövetségi adósság törlesztésében. Ha a kongresszus továbbra is olyan kiadásokat hagy jóvá, amelyek meghaladják a bevételeket, akkor deficit alakul ki, s azt finanszírozni kell. A kormánynak valójában gondosan kellene mérlegelnie, hogy egy-egy kiadási program haszna arányban áll-e az annak fedezetéhez szükséges adóterhek súlyával. Ehelyett azonban a politikai jobboldal légkalapácshoz mérhető eszközöket vet be, például nem engedélyezi az államadósság növekedését. E korlátozások nyomán idővel előtérbe kerül az a kérdés, mely kiadási tételek kapjanak elsőbbséget – ha a kamattörlesztés nem, akkor az csőddel fenyeget. Ráadásul a kiadások csökkentése éppen most, a szabadpiaci ideológia által kiváltott válság idején óhatatlanul elnyújtja a visszaesést.
Egy évtizeddel ezelőtt, az akkori gazdasági boom idején az Egyesült Államokban oly mértékű államháztartási többletek keletkeztek, hogy azok már a szövetségi államadósság teljes megszűnésével fenyegettek. Jött azonban a gazdaság számára elviselhetetlen adócsökkentések sorozata, egy nagyobb recesszió, majd az egészségügyi kiadások ugrásszerű növekedése. Ezeket a feszültségeket George W. Bush kormányzata tovább fokozta, mert szabad kezet adott a gyógyszergyáraknak az árak megállapításában a szövetségi kormányzati források rovására is.
Mindezek nyomán a korábbi költségvetési többletek gyorsan átfordultak hiányba, amelynek a mértéke békeidőkben példátlan szintet ért el.
Az amerikai deficitekre a gyógymód közvetlenül ebből a diagnózisból adódik: az Egyesült Államokat vissza kell vezetni a munkához, mégpedig a gazdaság ösztönzése által. Véget kell vetni az esztelen háborúknak, meg kell fékezni a katonai kiadások és a gyógyszerköltségek emelkedését, és növelni kell az adókat, legalább a nagyon gazdagok körében. A politikai jobboldal azonban minderről hallani sem akar, ehelyett tovább erőlteti a gazdagok és a nagyvállalatok javára végrehajtandó adócsökkentéseket, a beruházási és a szociális célú közkiadások lefaragását, ami elkerülhetetlenül szétzilálja a társadalmi szerződés maradványait, és veszélybe sodorja az amerikai gazdaság jövőjét. Eközben az amerikai pénzügyi szektor keményen lobbizik, hogy megszabaduljon a regulációtól, hogy visszatérhessen a korábbi gondatlan, de katasztrofális üzleti gyakorlathoz.
E tekintetben a dolgok Európában sem állnak jobban. Görögország és mások válsággal szembesülnek, amelyre napi gyógyszerként nem ajánlanak mást, mint az idő által már régen elnyűtt megszorító csomagokat és a privatizálást, amelyek nyomán az érintett országok még szegényebbé és sebezhetőbbé válnak. Ez a gyógymód megbukott Kelet-Ázsiában, Latin-Amerikában és másutt, mint ahogy megbukik ez alkalommal Európában is, mint azt Írország, Lettország és most Görögország példája is mutatja.
Mindennek lenne alternatívája: kellene egy növekedési stratégia, amelyet az Európai Unió és az IMF is támogatna. A növekedés megerősítené a bizakodást, hogy Görögország vissza tudja fizetni a tartozásait, mérséklődnének a kamatterhei, ezzel további fiskális források szabadulnának fel a növekedést serkentő beruházások céljára. A növekedés önmagában fokozza az adóbevételeket, és mérsékli az igényt a szociális kiadások, például a munkanélküli-segélyek iránt. A bővülést végső soron az a bizakodás is erősítené, amelyet az ilyen programok gerjesztenének.
A pénzügyi piacok és a jobboldali közgazdasági nézetek követői – sajnálatos módon – éppen fordított módon közelítenek a problémához: azt állítják, hogy a megszorítások eredményeznek bizalmat, és majd csak ez a bizakodás vezet el a növekedéshez. A megszorítások azonban éppen hogy aláássák a növekedést, rontják a kormányok fiskális pozícióit, vagy legalábbis kevesebb javulást eredményeznek, mint amit a megszorítások apostolai remélnek. A végeredmény mindenképpen az, hogy a bizalom gyengül és egy lefelé tartó spirált követő mozgás indul el.
Vajon szükség van-e egy újabb költséges kísérletre olyan eszmékkel, amelyek már eddig is többször megbuktak? Nyilván nem lenne erre szükségünk, de – mint az egyre inkább látszik – el kell szenvednünk. Ha akár Európa, akár az USA nem tudna visszatérni a robusztus növekedéshez, az súlyosan érintené a globális gazdaság egészét. Ha pedig mindkét vezető térség elbukná a visszatérést a fellendüléshez, az még nagyobb katasztrófa lenne, akkor is, ha a felzárkózó térségek legnagyobb államai elérték az önfenntartó növekedés fázisát. Márpedig a világ ebbe a fenyegető irányba halad, hacsak nem jutnak túlsúlyba a bölcsebb politikusok.
