Mire adták idén a közgazdasági Nobel-díjat? - Elmagyarázzuk
Modellekre szükség van, mert vannak releváns gazdasági kérdéseink, s ezekre a kérdésekre mindenképpen választ akarunk kapni. Ki veszítene és ki nyerne azáltal, ha Görögországot kizárnák az euróövezetből? Mikor? És mennyit? Érdemes-e olyan országok körében összehangolni a fiskális politikát, amelyeket közös monetáris politikai irányítás alá rendeltünk? Egészen pontosan milyen költség-haszon vonzata lett volna az amerikai szenátus által a múlt héten elutasított, munkaerő-piaci struktúrát befolyásoló javaslatnak?
A kérdésekben a hangsúly a „mikor”, a „mennyit” és a „költség-haszon” szavakon van. Az intuíció és a tapasztalaton alapuló vélekedés néha hasznos, de leginkább annak örülnénk, ha valaki számításokkal tudná bemutatni, hogy Görögország euróövezetből való eltávolítása X százalékkal csökkentené az aktuális görög GDP szintjét, és az átlagos európai fogyasztás Y egységnyi viszszaeséséhez vezetne. De hogyan tudnánk kiszámolni az X-et és az Y-t? Ellenőrzött kísérleteket nem végezhetünk, mert a valós gazdasági beavatkozások egyrészt nem visszafordítható hatásokkal járnak, másrészt nem is tűnne túlzottan etikusnak véletlenszerűen kizárni országokat a monetáris unióból csak azért, hogy összehasonlíthassuk a vizsgált csoport és a kontrollcsoport magatartását. A makroökonómiának megvan a sztenderd válasza erre a problémára: hozzunk létre mesterséges gazdaságokat (modelleket), és ezekben a mesterséges gazdaságokban elemezzük a gazdasági esemény vagy gazdaságpolitikai beavatkozás várható hatásait.
Egyszerűnek tűnik, de nem az. A modellépítés számos kérdés átgondolását igényli és magas szintű technikai jártasságot, így szakmai berkekben nem okozott különösebb meglepetést a Sveriges Riksbank 2011. október 10-i bejelentése, mely szerint a közgazdasági Nobel-díjat az idén megosztva annak a két közgazdásznak ítélték oda, aki a 70-es, 80-as és 90-es években igen sokat tett a modellépítési gyakorlat megújításáért: Thomas J. Sargentnek és Christopher Simsnek. A hivatalos indoklás szerint a díj „a makroökonómiában feltárható ok-okozati viszonyok empirikus vizsgálatáért” járt. Hogy ez miért fontos? Egy makroökonómiai modell nem a valóság, hanem a modellépítő formalizált elképzelése a valóság azon részének a működéséről, amelyet a feltett kérdés szempontjából relevánsnak tekint. Ezek szerint egy önkényesen kiválasztott 129 egyenletből és 129 változóból álló rendszert már mindjárt mesterséges gazdaságnak nevezhetünk? Nem.
A modellépítőnek meg kell indokolnia, miért gondolja, hogy az adók jövőben várható pályája befolyásolja a fogyasztók jelenlegi fogyasztási kiadásokkal kapcsolatos döntését, és miért gondolja, hogy ezen viszony modellbe illesztése fontos, ha a feladat annak feltérképezése, hogy Görögország monetáris unióból való kizárása milyen költségekkel jár. Meg kell továbbá győznie a modell felhasználóját arról, hogy az általa kialakított mesterséges gazdaság működése nagy vonalakban ugyan, de megfeleltethető a Görögországban és az Európai Unióban zajló tényleges gazdasági folyamatoknak. Az „ok-okozati viszonyok empirikus vizsgálata” éppen ehhez kell: tudni akarjuk, hogyan reagál a gazdaság bizonyos eseményekre, és az így nyert információkat be kívánjuk építeni modellünkbe.
Persze a gazdaság egy komplex rendszer, ahol egy adott pillanatban számos esemény késztetheti a gazdasági szereplőt döntései módosítására. Igazi technikai kihívás ezen események közül egynek a hatását kiszűrni. A Christopher Sims által kialakított ökonometriai módszerekkel azonban igen nagy lépést tett a makroökonómia ezen akadály leküzdése felé. Ma egy modellépítő valószínűleg csodálkozna, ha megtudná, vannak olyanok, akik nem egy „VAR” (vector autoregression) modell kiépítéséből és lefuttatásából kapott információk alapján kalibrálják modelljüket, s kimondottan rosszul érezné magát, ha eredményeit nem illusztrálhatná néhány „impulzus-válasz függvénnyel”. Az előző mondat idézőjellel kiemelt kifejezéseit Sims adta hozzá a makroökonómia alapszókincséhez, a mögöttük meghúzódó módszertani
elemeket pedig a modellépítés „technikai túlélőcsomagjának” a részévé tette.
És mit adott Sargent? Szemléletet és sok-sok további technikát. A határozott célokkal rendelkező „sargenti” gazdasági szereplő adott időszaki döntéseit múltbeli és jelenbeli események sorozata, valamint a gazdasági változók jövőbeli alakulásáról alkotott elképzelés egyaránt befolyásolja, ami módszertanilag egy dinamikus modellhez, elméletileg pedig az optimális gazdaságpolitikai beavatkozásról, valamint a fiskális és monetáris politika lehetőségeiről alkotott kép átértékeléséhez vezet. Mást gondolunk egy beavatkozás eredményéről, ha annak hatására a gazdasági szereplő csak a döntését módosítja, és mást, ha az egész magatartását. 2008-ban a Bush-kormányzat gazdasági döntéshozói éppen ezen elv gyakorlati megvalósulásának tankönyvszerű példáját mutatták be a nagyvilágnak, amikor meglepetten vették észre, hogy keresletélénkítőnek szánt adó-visszatérítési akciójuk a gazdasági szereplők akkor már borúlátó várakozásai miatt meg sem közelítette a várt mennyiségi hatást. A gazdaságpolitika formálja a gazdasági szereplők magatartását, de a gazdasági szereplők várakozásai visszahatnak a gazdaságpolitikára, és ezzel arra késztethetik a döntéshozót, hogy módosítsa eredeti elképzelését. Íme a díj indoklásában is hangsúlyozott „ok-okozati viszony”.
A makroökonómiának nincsenek és soha nem is lesznek egyszer és mindenkorra megválaszolt kérdései s javítást nem igénylő, tökéletes eszközei. De a ma modellépítői a sargenti szemlélettel és a simsi módszerek kihasználásával építik rendszereiket, s határozottan egyetértenek a Nobel-bizottság 2011-es döntésével.
Szabó-Bakos Eszter-->
