Vörösiszap: Egy évvel később
Lehet, hogy igaza is van. Minket azonban, akik egy éve ott voltunk Devecserben és Kolontáron, nem igazán nyugtatna meg a tudat, hogy nem hulladék volt, amiben bokáig gázoltunk hetekkel a tragédia után is.
Ritka pillanat egy város életében, amikor olyan helyzetben kell helytállni, amilyenre soha nem volt példa. Ehhez képest tiszteletre méltó a változás, amelyen a két település keresztülment. Elkezdődött a fejlesztés, nem lett szellemfalu Kolontárból. Ez hatalmas eredmény, elég Nagygéc példájára gondolni, a legutóbb kihalt magyar falura, amely negyven éve egy sokkal kisebb katasztrófa után néptelenedett el.
A fő kérdés mégis az: tanultunk-e a tragédiából? Nehéz erre egyértelmű választ adni. Az tisztán látszik, hogy a cégeknek sokkal többet kell majd költeniük környezetvédelemre, mint korábban. Talán az állam is szigorúbban nézi meg a veszélyes üzemeket, bár az első sokk elmúlta után érdemes várni még kicsit, amíg ilyen állításokat megfogalmaznánk. Jó volna számokat látni, az érzelmeket mellőző pontos számításokat arról, mibe került a tragédia, és arról, hogy mit kell tenni a hasonló esetek elkerüléséért. Mégis, ezekkel nem állunk jól. Persze ilyen helyzetben az ember csak utólag okos – Csernobil után is azt hihettük, hogy megtanultuk, mit kell tenni az atombiztonságért, aztán jött Fukusima.
Az értékelésekből viszont mintha kihagynának egy nagyon fontos szereplőt: az átlagos magyar állampolgárt. Mert lehettek hibák, de a társadalom jól vizsgázott segítségnyújtásból. Ráadásul úgy, hogy lokális válságról volt szó, hiszen legalább kilenc és fél millió magyart közvetlenül nem érintett az iszapömlés. Mégis annyian segítettek a bajbajutottaknak, mint ebben az országban még soha. Ezt hívják igazán nemzeti együttműködésnek.
