Növekedési paradoxon
A Nemzetgazdasági Minisztérium nem is késlekedett a győzelmi jelentéssel, amely szerint hosszú idő után ismét a felzárkózás útjára léptünk az Európai Unió átlagához. Ha azonban kissé közelebbről vizsgáljuk a tavalyi évet, látni kell, hogy a relatíve jó teljesítményhez számos egyszeri hatás járult hozzá: a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások részbeni felélése, a hozamok kifizetése, a fedezet nélküli adókiengedés, a végtörlesztés révén megvalósuló jövedelemtranszfer, vagy épp az uniós áfa-visszatérítési előírás. Fiskális oldalról akár a GDP 2-3 százalékát is elérhette az a keresletösztönző hatás, amely más uniós tagállamokat nem segített.
Az idén ráadásul hasonló nagyságrendű keresletszűkítés várható. Nehéz megbecsülni, hogy a bankszektor, a vállalkozások és a háztartások különböző csoportjai miként reagálnak a drámaian megváltozott jövedelmi és egyéb viszonyokra, az azonban látszik, hogy a gazdaság belső motorjai – minden ígéret ellenére – köhögnek, és reményt most is csak a nettó export jelenthet. Márpedig az nagyban függ a kiszámíthatatlan külső környezettől.
De hogy valami jó hírt is tartogassunk a végére: a 2012-ben várható megszorítások és átalakítások – különösen, ha azok a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió együttműködése mellett történnek – végre esélyt adnak arra, hogy a költségvetés és a növekedés is fenntarthatóbbá váljon. Paradox módon tehát nem a tavalyi, viszonylag jó adatokat érdemes ünnepelni, mivel azok jórészt megalapozatlanok voltak. Inkább az idei költségvetési folyamatok ígérnek esélyt a majdani tartós kilábalásra, még ha azok átmenetileg visszaesést is okozhatnak. Ehhez persze az kell, hogy a gazdaságpolitika végérvényesen visszatérjen a tankönyvi receptekhez.
