Kína erősödő növekedési kockázatának a kezelése
A közvetlen kockázatot egy elhúzódó stagnálás vagy recesszió jelentené Európában. Az utóbbi évtized során az export növekedése adta az átfogó kínai növekedési adat mintegy harmadát, miközben a kivitelnek nagyjából egyharmada Európába ment. Ha a helyzet Európában tovább romlik, az magával ránthatja Kínát.
Ha túlzottan szigorítják a belföldi makrogazdasági politikát – főleg annak az ingatlanpiacra összpontosító részét –, az tovább növeli a lassulás kockázatát. A lakásárak máris esnek szerte Kínában, köszönhetően a kormányzati megszorító intézkedéseinek. A kialakult helyzet emlékeztet az 1997-es ázsiai válságra. Az akkori bajok beállta előtt Kína inflációval küszködött, miközben konjunkturális puha földet érésre lehetett számítani. A kormányzati megszorítások és a térség válsága azonban együtt többéves deflációt és lényegesen lassabb növekedést eredményeztek.
Ma középtávon a kormánynak szembesülnie kell azzal a problémával, amely a gazdaság egészére kiterjedő jelenlétéből ered. Egy új világbanki jelentés az állami vállaltok reformjának elmaradásában jelöli meg a gazdasági növekedés legfőbb akadályát. Ez azonban csak tünete annak a mélyebb problémának, amely a kormány domináns gazdasági szerepéből adódik.
Az állam közvetlenül ellenőrzi a GDP 25-30 százalékának előállítását, emellett azonban a pénzügyi erőforrások oroszlánrészét is kézben tartja. Az utóbbi évek során az összes banki hitelezés több mint harmada infrastruktúra-fejlesztésre ment, döntően állami kivitelezés keretében. Az itt elkövetett túlzásokat felismerve a kormány legutóbb feladott több gyorsvasúti hálózati fejlesztési tervet. A beruházások túlhajtása emellett több ipari park és csúcstechnikai övezet kiépítésében is kimutatható.
A kínai beruházásokban megfigyelhető tobzódás sokakat az 1980-as években végrehajtott japán tervekre emlékeztetett, amikor a gyorsvasúti hálózatot az ország legtávolabbi körzeteire is kiterjesztették. Ennek az infrastruktúrának a működtetése máig jelentős állami szubvenciót tesz szükségessé. Bár ezekkel a támogatásokkal számos ember életkörülményeit javítani lehet, az eljárás nyilván fékezi a szigetországban a belföldi fogyasztást.
Az infrastruktúra-fejlesztések idővel elkerülhetetlenül beleütköznek a csökkenő határhozamok törvényébe, ilyen korlát azonban a fogyasztás növekedésével szemben nem érvényesül. Ha pedig valahol visszaszorítják a fogyasztást, az megfojtja a jövőbeni növekedést. Az 1990-es évek közepén a háztartási fogyasztás aránya Kínában elérte a GDP 67 százalékát, ami az utóbbi években már 50 százalék alá ment. A csökkenés nagyobbrészt a kormány politikája által okozott torzításoknak volt betudható.
A kínai kormány gazdaságpolitikája természeténél fogva termeléscentrikus. Ennek pozitív vonzata az, hogy hozzájárult a GDP-növekedés magas rátájának fenntartásához. A dolognak azonban vannak hangsúlyos negatív oldalai, közülük kiemelkedik a jövedelemkülönbségek szakadatlan növekedése. Az egy főre eső jövedelmek nagyságának eloszlását jelző Gini-koefficiens immár meghaladta az 50 pontos határt (a mutató szerint 100 pontos határ jelzi a maximális egyenlőtlenséget). Ezzel Kína az egyenlőtlenség tekintetében a világstatisztika felső negyedébe került.
A problémát lehet, hogy nem az önmagában vett egyenlőtlenség jelenti, hanem annak következményei, nevezetesen az, hogy szakadás áll be a humántőke képződésében. A képzésbe fektetett összegek hozama továbbra is növekszik Kínában, de a hozzáférés eme lehetőségekhez egyre megosztottabb. Míg a képzés gyorsan javul a városi körzetekben, addig vidéken a gyermekek oktatásának minősége gyengül, mert a jobb pedagógusok a városokba vándorolnak. Ha ehhez még hozzávesszük a vidéki és a városi körzetek jövedelemkülönbségeit, akkor világossá válik, hogy a megfelelő képzettségi szint elérése jóval költségesebb a falusi családok számára.
Ennek az lesz a következménye, hogy a falvakból a gyermekek többsége egyetemi diploma nélkül lép be a munkaerőpiacra. A mintegy 140 millió fős migráns kínai dolgozói létszám 80 százalékának csak 9 évnyi vagy annál rövidebb idejű hivatalos képzettsége van, ez jóval kevesebb, mint amire a nagy jövedelemszintű államokban szükség van.
A kormánytisztviselők szerint csökkenteni kell a jövedelemkülönbségeket, a kormány a politikája azonban éppen kiélezi ezeket a szélsőségeket. Teszi ezt azzal, hogy szubvencionálja a termelőket, előnyben részesíti a tőkeintenzív iparágakat, és fenntart egy roppant gyenge hatékonyságú pénzügyi szektort. Látszanak azonban ígéretes jelek is. A háztartások nyilvántartására például a kormány nemrég új szabályokat jelentett be (hukou). A nagyvárosok kivételével az emberek a jövőben maguk választhatják meg, hogy háromévi helyben tartózkodás után mely hukou-hoz kívánnak tartozni. Ez nagyban segíti majd a migránsokat, hogy a gyermekeik számára egyenlő hozzáférést teremthessenek az oktatáshoz.
A kormányzati magatartás torzító hatásainak kiszűréséhez mindazonáltal sokkal drasztikusabb politikai változásokra lenne szükség. A „hukou reform” egy jó kiindulási pont lehet, mert megerősíti a migráns dolgozók jogait az önkormányzatokban. Nagy súlyuk miatt a politikai részvételük arra kényszerítheti a helyhatóságokat, hogy jobban odafigyeljenek igényeikre. Ha pedig helyi szinten javul a reakciókészség, akkor egy napon a reflexek magasabb szinten is működhetnek. Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org
Yao Yang,A szerző a Pekingi Egyetem gazdaságkutató központjának igazgatója.-->
