Mondják ki, hogy nehéz idők jönnek, nem szégyen az
Megszorításokat bevezetni nyilván senki sem szeret. Tökéletesen meg lehet érteni a politikusokat, akik a végsőkig küzdenek, hogy ne kelljen sokakat rosszul érintő döntéseket meghozniuk. De van az a pont, ahonnan már nincs tovább, és akárhogy is fájjon, azt kell mondani: most valaki rosszul fog járni. Van, aki ilyenkor összeszorítja a fogát, keresi, hogyan a legkevésbé fájdalmas, de kiadást csökkent, bevételt növel, és legfeljebb ráhagyja a kommunikációra, hogy mégse őt tegyék meg hibásnak.
Ebből jön a „ne az emberekkel fizettessék meg” kulcsmondat, balról és jobbról egyaránt, párhuzamosan az egymásra és a politikai elődökre mutogatással. Rá lehet kenni a hibákat a multikra, az előző városvezetésre, pártállástól függően a korábbi vagy a mostani kormányra – a paletta széles, a végeredmény nem szép, de legalább történik valami.
A másik lehetőség: kreatívan bánni a számokkal. Beírni például a költségvetésbe olyan tételeket, amelyek nehezen tervezhetők, némileg úgy hatnak, mintha alternatív valóságban élne, aki kiszámolta, de szépen kozmetikázzák a végeredményt.
És valóban, a tervezés mindenkinek saját joga: hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy már most tudjuk, lehetetlen egy-két nyakig eladósodott városnak csak az idén milliárdokat szerezni a városi tulajdon értékesítéséből, és pozitívba fordítani a büdzséjét. Nem tudjuk, nem tudhatjuk. De a rossz szájíz megmarad. Akkor már sokkal inkább mondják ki, hogy nehéz idők jönnek. Nem szégyen az. És talán a választók is jobban díjaznák, ha még időben hallanak nehéz lépésekről okos indoklással, mint ha akkor mondják nekik, hogy baj van, amikor már maguktól is észrevették.
