Függő helyzet
Bár a decemberben és februárban a bankokhoz egyszázalékos kamattal kihelyezett, összesen 1000 milliárd eurónyi hároméves forrás hatásának felméréséhez valóban több idő kell, annyi azért kijelenthető, hogy e nélkül biztosan nem uralkodott volna ilyen jó hangulat a tőkepiacokon.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a befektetői csalódás, amelyet az amerikai Federal Reserve egy nappal korábban nyilvánosságra hozott jegyzőkönyve okozott: az ottani nyílt piaci bizottságban ugyanis négyötödös többségbe kerültek azok, akik nem látják szükségesnek, hogy a jegybank kötvényvásárlásokkal újabb pénzt pumpáljon a gazdaságba. Az EKB esetében még nincs napirenden a nem konvencionális terápia leállítása, hiszen az intézmény eleve jóval később lépett erre az útra (igaz, más formában, mint Amerika), és az euróövezet állapota is aggasztóbb, mint a tengerentúlié. De a kérdés már ott motoszkál: mi lesz utána?
A vezető jegybankok azt remélik és azt ígérik, hogy a szoktalan bevatkozás csak átmeneti: addig tart, amíg a hitelpiacokra visszatér a bizalom, a gazdaság saját lábára áll, és beindul egy pozitív spirál. Az összeomlás elkerülésében valóban segíthet a pénzpumpa. A mellékhatások azonban máris jól láthatók: a pénz jelentős része nem a reálgazdaságba, hanem kockázatos eszközökbe áramlik, és ugyanolyan piaci buborékokat idéz elő mesterségesen, mint a válság előtti, megalapozatlan eufória. Magyarország is részben ennek köszönheti a mostani kegyelmi időszakot.
Önáltatás lenne ezt az állapotot örökkévalónak tartani. A jegybankok csak időt vásárolhatnak a kormányoknak és a bankoknak ahhoz, hogy azok a szükséges kiigazításokat végrehajtsák, és leépítsék fenntarthatatlan adósságaikat. Aki nem így tesz, annak előbb-utóbb még nagyobb áldozatokat kell hoznia.
