A kelet-ázsiai csodáról ismét – más szemszögből
A tanulmány végkövetkeztetése szerint az ázsiaiak azért értek el nagy növekedési rátákat, mert az alapvető dolgokat a helyükre tették, előmozdították a beruházásokat, gondozták a humántőke gyarapodását, és megnyitották az utat a feldolgozóipari kivitel előtt. A Világbank – vonakodva – azt is elismerte, hogy a kormányok rendszeresen és több csatornán keresztül interveniáltak a fejlődés előmozdításáért, például bizonyos iparágaknak bizonyos helyeken szubvenciót folyósítottak vagy adókedvezményeket nyújtottak.
Az azóta eltelt időben – főleg az ázsiai pénzügyi válságot követően – a piacpárti és a beavatkozásokat elutasító washingtoni konszenzus kiment a divatból. Helyette az új intézményi közgazdaságtan nyert teret, amely betöltötte a mainstream modellek réseit. Utóbbiak ugyanis figyelmen kívül hagyták azoknak az intézményeknek a jelentőségét, amelyeknek menedzselniük kell a változásokat és a bizonytalanságot, ezek pedig érintik az erőforrások allokálását és a társadalmi preferenciákat. Valójában a mostani nagy recesszió és az európai adósságválság közepette is megmaradt az a kérdés, hogy mi legyen az állam szerepe a növekedés és a fejlődés előmozdításában.
A Nobel-díjas közgazdász, Douglass North már korán kifejtette azt a nézetét, mely szerint az emberi társadalom idejekorán létrehozta az információs aszimmetria kezeléséhez szükséges intézményeket, de nyomban jelentkezett az a probléma, hogy ezeket miként lehet kényszeríteni az eredeti céljuk teljesítésére. Később, 2000-ben, egy másik Nobel-díjas, Oliver E. Williamson a társadalmi intézmények négy szintjét azonosította. Ezek közül az informális intézmények szintjén találhatók a szokások, a hagyományok, a normák és a vallás. A formai intézmények között van egy szint, mely érvényre juttatja a tulajdonjogokat, a társadalmi rendet, az igazságszolgáltatást és a bürokráciát. Egy további szintet képviselnek a kormányzati struktúrák, melyeknek a piacok működési költségeit alacsony szinten kell tartaniuk. Végezetül létezik a decentralizált döntéshozatal, mellyel az erőforrásokat allokálják (ami a neoklasszikus közgazdaságtan tárgyát alkotja). Williamson szerint az új intézményi közgazdaságtan a második és a harmadik réteggel – a formai szabályokkal és a kormányzati struktúrával – foglalkozik. Számos feltörekvő országban azonban éppen az informális szabályok, a normák és a hiedelmek beágyazottsága – illetve a változásuk lassúsága – az, ami akadályozza az áttörést a korszerű, tudásalapú növekedés felé.
Francis Fukuyama új, A politikai rend eredete című könyvében kísérletet tesz e probléma feltárására. Ennek során elemzi, miként alakul ki a politikai intézmények három kategóriája: az állam, a jog uralma és az elszámoltatható kormányzás. Ez utóbbi kettőnek kellene megakadályoznia, hogy az állam despotikussá váljék. Fukuyama úgy érvel, hogy a törvény uralmára és a kormányzás elszámoltathatóságára súlyos csapást jelent a természetes emberi hajlam a rokonok és a barátok előnyben részesítésére. A jelenség nem csak akadályozza az átmenetet a középosztályok által uralt demokrácia felé, hanem általános jellemzője a politikai és gazdasági rendszereknek.
Ezzel kapcsolatban érdemes felfigyelni arra a vitára, hogy vajon a fejlett gazdaságokban a kormányokat hatalmukba kerítették-e a pénzügyi érdekcsoportok. Az igazi meglepetés, hogy olyan mozgalmak, mint az „Occupy Wall Street” milyen kevés változást eredményeztek. Ez azt sugallja, hogy az intézmények – amint létrehozták őket – megragadnak a status quo védelme mellett.
Ázsia növekedésének történetét illetően sokat mondó, hogy korábbi brit gyarmatok – mint India és Malajzia – közjogi berendezkedést örököltek a fékek és ellensúlyok intézményi rendszerével egyetemben. Manapság azonban több helyen az intézmények szétesése, a növekvő korrupció és az „uram-bátyám” viszonyok térnyerése figyelhető meg. Más gazdaságokban – például Kínában – a jog uralmát az intézményi kereteknek az egypárti rendszeren belüli megerősítésével szeretnék megteremteni. Fukuyama és North egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy az erős, állam által irányított gazdaság elszámoltatható, de nyomban törékennyé válik, amint az uralkodó elit nem tud választ adni a tömegek elvárásaira, illetve a magatartás és a kormányzás globális normáira. North érvelése szerint a verseny a legfontosabb erő, ami az intézmények hatékony alkalmazkodását előbbre viszi.
A fejlett gazdaságokat illetően fontos meglátásokhoz vezethet Williamson kettes és hármas intézményi szintjének – a formai intézményeknek és a kormányzati struktúrának – tanulmányozása. Ázsia – és más térségek – feltörekvő gazdaságai tekintetében azonban az a meggyőződésünk, hogy az informális intézmények – a magatartás és a normák – tanulmányozása jobb megértést kínál a növekedés és a teljesítmény menedzseléséhez.
Egyszerűen fogalmazva: számos feltörekvő országban nem a legjobb nemzetközi gyakorlat megértésének hiánya fogja vissza a gazdasági teljesítményt. Sokkal inkább van szó arról, hogy ez a gyakorlat ütközik a tradicionális, belföldi társadalmi viszonyokkal, melyek bebetonozzák a változással szemben álló érdekcsoportokat.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
