Mindennél rosszabb, ha az EU a puha, egalitárius hanyatlást választja
Az első tény az, hogy az összkereslet – mind az USA-ban, mind Európában – sokkal gyengébb most, mint a recessziót megelőző években. A második az, hogy az utóbbi évek gazdasági hozadéka az USA-ban a gazdagokhoz került, miközben a középrétegek helyzete relatív értelemben hanyatlást mutat. Európában az országonkénti belső egyenlőtlenség kevésbé nyomasztó, itt inkább Németországnak a déli periféria államaival szembeni előretörése, és az ezzel járó országok közötti egyenlőtlenség okoz feszültségeket.
A válság meggyőzőnek látszó magyarázataiban többnyire a kereslet gyengesége és a növekvő egyenlőtlenség közötti kapcsolatra mutatnak rá. Progresszív közgazdászok szerint az amerikai szakszervezetek meggyengülése – a gazdagok számára előnyös adópolitikával együtt – fékezte a középrétegek jövedelmének növekedését, miközben a hagyományos jövedelem-újraelosztó programokat visszafogták. A jövedelmek stagnálása miatt a háztartások hitelfelvételekre kényszerültek, ha fenn akarták tartani a fogyasztásuk szintjét. Amíg emelkedtek a lakásárak, hihettek abban az illúzióban, hogy a növekvő vagyonuk fedezetet kínál hitelfelvételeikre. Utóbb azonban az ingatlanárak összeomlottak, és a hitelek elérhetetlenekké váltak az adósság terhe alatt fuldokló háztartások számára, ezért a kereslet gyorsan hanyatlott. A kilábalás kulcsát ilyenkor a gazdagok megadóztatása, az újraelosztás növelése kínálja a szakszervezetek alkupozíciójának erősítésével párhuzamosan, a jövedelmek és a minimálbérek ezzel járó emelésével együtt.
A gazdagok érdekeit védő, a dolgozókkal szemben ellenséges politika mint a recesszió elsődleges magyarázata Európában nem illeszkedik olyan jól az eseményekhez. Németország úgy reformálta meg a foglalkoztatási szabályokat, hogy azok a munkaadóknak kedvezzenek, és itt a béreket sem emelték, emiatt a gazdaság jobb helyzetben van, mint Franciaországban vagy Spanyolországban, ahol jobban védték a munkavállalókat.
Vegyünk mindehhez egy alternatív magyarázatot: az 1970-es évek elején a fejlett államok egyre keservesebben tudtak növekedést produkálni. Erre az USA és Nagy-Britannia a gazdaság deregulálásával válaszolt. A nagyobb verseny és az új technológiák bevezetése növelte a keresletet a magas szinten képzett szakemberek iránt, és emelte ennek a rétegnek a bérét. Ezzel szemben a korábban még jól fizetett, de utóbb rutinszerűvé vált, és gyengébben képzettek által ellátott munkát vagy automatizálták, vagy kiszervezték. Emiatt támadt egyfajta egyenlőtlenség, de nem a gazdagok javát szolgáló politika miatt, hanem mert a liberalizált gazdaság azoknak kedvezett, akik belőle előnyt tudtak kovácsolni maguknak.
A versenyben háttérbe szorulókért érzett aggályokra azonban rossz politikai választ adtak, amikor elérhetőbbé tették a lemaradók számára a hiteleket. A csekély megkötöttség alapján a bankok túladagolták a kockázatos hiteleket.
Ennek következményeiről a progresszív és az alternatív felfogás is megegyezett, bár a dologról ez utóbbinak több mondandója volt. A kontinentális európai országok nem hajtottak végre olyan mértékű deregulációt, és a növekedés forrásait inkább a nagyobb fokú integrációban keresték. A dolgozók és a cégek fokozottabb védelméért akkortájt az árat lassúbb növekedés és nagyobb arányú munkanélküliség formájában kellett megfizetni. Bár az egyenlőtlenség nem nőtt akkorára, mint az USA-ban, a foglalkoztatási kilátások gyászosak voltak azon fiatalok és munkanélküliek számára, akikre nem terjedt ki a rendszer védelme.
Az euró belépése az adott helyzetben kedvező hatásúnak látszott, mert csökkentette a hitelek költségeit, és lehetővé tette egyes országoknak, hogy adósságból finanszírozott kiadásokkal teremtsenek munkahelyeket. A költekezés felhajtotta a béreket, mégpedig a termelékenység megfelelő arányú javulása nélkül, ami az erősen költekező, eladósodott országokat versenyképtelenné tette. E séma alól egyedül Németország számít kivételnek, amely már az euró bevezetése előtt hozzászokhatott az alacsony hitelköltségekhez.
Az euróövezet versenyképtelen részei számára elengedhetetlen szerkezeti reformokat nem lehet tovább halogatni. A szükséges, óriási mértékű kiigazítást azonban politikailag képtelenség azonnal végrehajtani. Az igazi dilemma, hogy a perifériának pénzre van szüksége a kiigazítás finanszírozásához, Németország azonban azt mondja, hogy nem lehet bízni a megsegített országok reformhajlandóságában, ha egyszer megkapják a pénzt. A németek ezért intézményi változtatásokat követelnek, például több központosított ellenőrzést a periferiális euróövezeti bankok és az állami költségvetések felett a finanszírozás kiterjesztéséért cserébe. Az intézményi változtatásokhoz azonban idő kell, ezért Európa ideiglenes lépésekre kényszerülhet, ami a valóságban egy IMF-stílusú, felügyelt reformprogram lehet.
Amint azonban a megreformált Európa növekedni kezd, egyes részei USA-mintájú egyenlőtlenséget tapasztalhatnak, amelynek kezeléséhez éppen a növekedés kínálhat forrásokat. Európa számára mindennél sokkal rosszabb lenne, ha elkerülné a komoly reformokat, és visszasüllyedne valamiféle egalitárius és puha hanyatlásba. E tekintetben Japán, nem pedig az USA példáját kell elkerülni.
A szerző az IMF korábbi vezető közgazdásza, most a Chicago Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
