A baltafényben megcsillanó magyar külpolitikáról
Az eurózóna vagy az Európai Unió válaszai az adósságválságra kínkeservvel születnek. A lavírozó német vezetés eddig a teljes összeomlástól minden tagállamot és magát az eurózónát is megmentette (jól felfogott érdekében, a zsebébe is nyúlva). És Berlin, kiegészülve a brüsszeli vezetőkkel, most megragadja az alkalmat, hogy a szorosabb integráció irányába vigye az európai együttműködést. A közös bankfelügyelet, a tőkekövetelményekre vonatkozó egységes szabályrendszer csak az első lépés. A cél, hogy senki se tegyen olyat, ami magát az európai együttműködést sodorja veszélybe, vagy visszaveti az Európai Uniót a globális versenyben.
Csoda-e, ha a magyar kormánynak ez nem tetszik? Egy ilyen szabályrendszer, majd később az adóalap-harmonizáció és más hasonló lépések az egységesülést és a nemzeti kormányok döntési képességének szűkülését jelentik. Az Európai Unió már ma sem az, aminek a magyar kormány tekinti: nem egy 8000 milliárd forintos pénzcsap. A felzárkózásnak ára van, és mint látszik, aki nem ad, csak kap, az a következő hétéves költségvetésből ennek megfelelően kevesebbre számíthat. A támogatás nincs ingyen. Nyílt lapokkal, tisztán kell játszani és tenni a közös érdekért.
A hazai piaci szereplők számára az elmúlt évek azt mutatják, sokkal megnyugtatóbb lenne Magyarországot az integráció magjában tudni, ahol a döntések nem egy éjszaka alatt születnek. De amíg az uniós pénzt kétes pályázatokon viszik el a hazai cégek, amíg máig nem ismert előnyökért szabadon engedünk egy darabolós gyilkost, amíg unortodox módszerekkel vágjuk vissza a nemzetközi cégeket, ne csodálkozzunk, ha az integráció a megkérdezésünk nélkül gyorsul fel. És meglehet: nélkülünk.
