Miért kell győzködni a fejlődőket, hogy azt tegyék, ami nekik jó?

2000-ben 189 ország együtt fogadta el az ENSZ Millenniumi Nyilatkozatát, ezt továbbfejlesztve tűzték ki a Millenniumi Fejlesztési Célokat (MFC). Ezek között szerepelt – többek között – a legsúlyosabb szegénységben élők számának megfelezése, a gyermekágyi halandóság arányának negyedére csökkentése, az elemi iskolázás általánossá tétele, a HIV/AIDS terjedésének megállítása, majd visszafordítása. A célokat 2015 végéig kellett volna elérni. Amint a határidő közeledik, a fejlesztéssel foglalkozó szakemberek már új kérdésen vitatkoznak: mi lesz ezután?

Többé-kevésbé bizonyos, hogy az MFC némelyike nem fog a határidőre megvalósulni, néhány területen azonban meglepő sikereket tapasztalhatunk. A napi 1,25 dollárnál kevesebből élők száma például még a határidő előtt felére csökkenhet, mindenekelőtt Kína erőteljes növekedésének köszönhetően. Igaz, hogy a történelem legnagyobb szegénység-visszaszorító programját Kína az ENSZ pontjainak meghirdetése előtt és azoktól függetlenül indította el, illetve hajtotta végre.

Az is világos ugyanakkor, hogy az MFC óriási PR-siker lett, mert a hozzá kapcsolódó erőfeszítések révén tudatosultak, gyakran a figyelem középpontjába kerültek az akciók, és kifejthették mobilizáló hatásukat a jó ügy érdekében. Vitathatatlan, hogy a fejlett államok nagyobb figyelmet szenteltek a szegény nemzeteknek.

A program a legnagyobb hatást abban érte el, hogy nőtt a szegény államokba irányuló segélyek összege. A Center for Global Development kutatói kimutatták, hogy az MFC révén a segélyek összege nemcsak növekedett, de át is irányították őket a kisebb és szegényebb államok felé, olyan területekre összpontosítva, mint a képzés és a közegészségügy. Mivel azonban a támogatást nem kötötték konkrét célok eléréséhez, nem világos, hogy a kívánt hatást sikerült-e elérni.
Az MFC 8 alapcélt, 21 irányszámot és 60 mutatót tartalmaz.

A számszerűsített indikátorok alkalmazását sok bírálat érte, a kritikusokszerint rosszul lettek meghatározva, illetve mérve, és elvonták a figyelmet több fontos körülménytől. Ezek célt tévesztenek, a konkrét célokat ugyanis helyénvaló számszerűsíteni, hogy mérni lehessen az eredményeket. Az MFC-re ráadásul bénítóan hat egy paradoxon. A Millenniumi Nyilatkozatot eredetileg egy, a világ szegény és gazdag államai közötti egyezménynek szánták. Ennek részeként a szegény államoknak újra kellett volna gondolniuk fejlesztési teendőiket, amit a gazdagoknak pénzügyi forrásokkal, technológiával és piacaik megnyitásával kellett volna segíteniük.

Bármennyire furcsa is azonban, a nyolc alapcél közül csak az utolsó foglalkozik a „globális partnerség” követelményeivel, pontosabban azzal, hogy a gazdagoknak mit kellene tenniük. Ez utóbbi tekintetében a folyósítandó segély és a támogatás más formáit illetően is hiányoznak a számszerű mutatók. Sokatmondó, hogy az elért haladással összefüggésben az ENSZ csupán az internethasználat alakulását követi.
Az sem világos, hogy miért kell globális erőfeszítéssel győzködni a fejlődő országokat, hogy azt tegyék, ami nekik jó. A szegénység visszaszorítása és a humán erőforrások fejlesztése az MFC-től függetlenül kiemelt feladat kellene, hogy legyen.

A valóságban az érintett kormányok gyakran egészen más célokat követnek akár politikai, akár katonai vagy más okok miatt. Kényszerítő mechanizmus nélkül, puszta nyilatkozatokkal nem valószínű, hogy az irányvonal változtatására rávehetjük őket: valódi reformok végrehajtását nem lehet megvásárolni donorok által folyósított pénzzel, különösen nem ilyen pénzekre szóló bizonytalan ígéretekkel.
Hasonlóan problémás az MFC azon – implicit – feltételezése, hogy tudjuk, miként lehet elérni a fejlesztési célokat, és ehhez csupán a forrás és a politikai akarat hiányzik. Kétséges ugyanis, hogy akár a legjobb szándékú politikusok tudnák például azt, hogy miként lehetne fenntartható módon növelni a középiskolát befejezők arányát vagy csökkenteni a szülőanyák halandóságát.

A fenti megfontolások nyilvánvaló irányt mutatnak az MFC következő fázisa számára. Az új egyezménynek először is közvetlenebbül kell foglalkoznia a fejlett államok felelősségével, ki kell emelnie a segélyen és a kereskedelmen túlmutató politikai lépéseket, amelyeknek legalább akkora – ha nem nagyobb – hatásuk van a szegény országok fejlődési kilátásaira. A szóban forgó politikai lépések – rövidített – sorában ott lehetne a szén-dioxid-adó, az ideiglenes munkavállalói vízumok kiadásának bővítése, a fegyvereladások korlátozása, az elnyomó rezsimek támogatásának csökkentése és fokozott pénzügyi információcsere a pénzmosás és az adóelkerülés visszaszorítása érdekében. Ezeknek nagy része éppen a fejlett államok magatartásából eredő károk mérséklését célozza.

Az új célok keresztülvitele nem lesz könnyű. A fejlett államok nyilván komoly ellenállást fognak tanúsítani minden további kötelezettségvállalással szemben, jóllehet a szükséges intézkedések jó része nem kerül pénzbe. Ha számszerű célokat fogalmaznának meg, azzal mobilizálni lehetne a gazdag országok kormányait. Ha a nemzetközi közösség egy új, merész PR-kezdeményezést indít el, akkor azokra a területekre is összpontosíthat, amelyek a legnagyobb sikerrel kecsegtetnek.

Copyright: Project Syndicate, 2012 www.project-syndicate.org