Hegedűs Miklós: A hitelből vásárlás felelőtlenség
A vételi ár ugyan fontos eleme minden ilyen tranzakciónak, de az E.On által korábban fizetett összeghez való hasonlítás sántít, hiszen a vásárlás óta eltelt években a kapacitás jelentősen bővült, az infláció 30-35 százalékos volt és mintegy 20 százalékkal gyengült a forint is.
Nem ismerjük a vállalt kötelezettségeket sem. Hogy magas vagy méltányos árról van-e szó, annak megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az E.On nem kívánta eladni tulajdonát, a magyar kormány pedig presztízskérdést csinált a mindenáron való állami kézbe juttatásból. Motiválhatta az eladót az ismert mondás – „van az a pénz” –, ahogy az elmúlt évek hazai rideg gazdasági környezete és a borús kilátások is.
Az üzlet méltányosságának megítélését nehezíti – vagy inkább lehetetlenné teszi –, hogy a kormányzat részéről nem gazdasági aktusról van szó, hanem a szélesebb közvélemény egyetértésére is támaszkodó gazdaságpolitikai ígéret teljesítéséről. Ezt bizonyítja, hogy még csak megközelítő számbavétel sem jelent meg az állami vásárlás várható előnyeiről vagy hatásairól. Az indokok, amelyek elhangzottak – az állam közvetlenül alakíthatja a lakosság számára elviselhető gázárakat, csökken az energiafüggőség, javul az ellátás biztonsága, a kormány erősebb pozícióból tárgyalhat a gázimportról – gazdaságilag nehezen számszerűsíthetők, az alapos költség-haszon elemzés próbáját aligha állják ki. A nem gazdasági célok is vitathatóak. A tárolási költségek a teljes fogyasztói árnak mindössze 2-3 százalékát teszik ki, az egyetemes szolgáltatói árak pedig még a gázpiaci liberalizáció szélsőséges értelmezése mellett is hatóságiak, amelyekről az állam tulajdonlás nélkül is szabadon dönthet. A piacgazdaság és a gázpiac követelménye „csak” annyi, hogy az árak hosszabb távon a valós költségeket tükrözzék és biztosítsák a méltányos nyereséget. A hatósági ár tehát az egyetemes szolgáltatásokban tulajdonszerzés nélkül is teljes körűen érvényesíthető. A költségeket meg nem térítő és a racionális energiafelhasználást negligáló árak tartós érvényesítése állami tulajdonlás esetében sem kívánatos, és nem is engedhető meg.
Megkérdőjelezhető a függetlenedés és az ellátásbiztonság mint energiapolitikai célkitűzés túlhajszolása is. Nálunk ugyanis a hagyományos és a megújuló energiaforrások belátható időn belül nem kínálnak komparatív előnyöket. Az elviselhető energiaköltségeket így döntően a gazdaságos, nagy hozzáadott értéket képviselő termékek és szolgáltatások garantálhatják.
Kétségesnek tűnik az is, hogy egy hosszú távú gázszerződés megkötésénél az állam lehet-e erősebb tárgyalópartner. A normális államközi kapcsolatok az ilyen szerződéseknél fontosak ugyan, de legalább ilyen jelentőségű lehet a tranzakció nagysága. Ha a forrás- és relációdiverzifikálás sikeres, akkor a magyar-orosz hosszú távú gázszerződés 5-6 milliárd köbméternél aligha vonatkozhat többre, miközben az E.On – mint vezető európai energiavállalat – ennek közel tízszeresét képviseli. A hazai állami cégek gazdálkodási eredményeit ismerve az is a hitek világába tartozik, hogy állami kézben a belső gazdálkodás jóval hatékonyabb lehet az eddiginél. A gázüzlet nyélbeütéséhez hasonlóan a menedzsment kiválasztásánál sem várhatók új szempontok: a politikai lojalitás fölülírja a szakmai rátermettséget.
A mondás, miszerint ha tejet akarunk inni, nem kell feltétlenül tehenet vásárolnunk, az E.On gázüzletágának megvásárlására is érvényes. De a vészes eladósodottság, a sebezhető költségvetés, a magas kamat és kockázati felár mellett a hitelből történő vásárlás már több mint gazdasági irracionalitás: felelőtlenség.
