Paks 2: alternatívák híján?

Ha a meglévő paksi blokkok a 2030-as évtized közepéig üzemben maradnak, úgy miért kell már a 2020-as évek közepén az új erőmű? Indokolt, hogy pótlás helyett legalábbis időlegesen kapacitásbővítés történjen? Ha a régi és az új Paks együtt üzemel, úgy erre az időszakra meg kell oldani az átviteli hálózatok bővítését, biztosítani kell a hűtési többletigényt és nem utolsó sorban piacot kell találni a teljes akkori magyar áramtermelés akár 70 százalékát is elérő paksi áramnak. Franciaországban, ahol 70 százalék feletti részarányban vesznek részt atomerőművek az áramtermelésben, átlagos kihasználtságuk csupán 73 százalék. Ennek fényében vajon reális, hogy a magyar beruházást alátámasztani hivatott modellekben az újerőmű kihasználtságát 90 százalékosra becsülik, hogy megtérülést mutassanak ki a számításoknál?

Az erőmű mellett érvelők szerint nekünk azért kell sürgősen az új atomerőmű, mert évente 1,5 százalékkal nőni fog a hazai áramkereslet. De ha azt vesszük, hogy az elmúlt két évtized átlagosan évi 2,5 százalékos GDP növekményét mindössze 0,9 százalékos áramigény-növekedés mellett értük el és a következő időszakban sem számíthatunk 1,5 százaléknál magasabb tartós GDP növekedési ütemre, úgy ez a prognózis legalábbis megkérdőjelezhető. Egy másik érv, hogy jelenlegi erőműveink elöregedése miatt mindenképpen új termelő egységekre lesz szükség.

Úgy tűnik azonban, hogy a megújuló alapú áramtermelésről teljesen megfeledkeztek a kormányzati tervek készítői az új kapacitások számításánál. 2030-ig összesen 80 megawatt új fotovillamos erőmű létesítése szerepel a hivatalos tervekben, ami alig nyolcada a szlovák, tizede a bolgár és kevesebb, mint huszada a cseh 2012-es értéknek. Magyarország mintha fekete lyuk lenne a megújulók térképén, nem veszünk tudomást arról, hogy a megújuló termelés költségei ma már egyértelműen összemérhetőek a hagyományos technológiákkal. Az elmúlt évtizedben a fotovillamos rendszerek beruházási költségei megfeleződtek és a költségek csökkenése nem állt meg. A szélenergiából előállított áram a pedig már minden mértékadó tanulmány szerint olcsóbb, mint az új nukleáris erőművek várható egységköltsége.

Márpedig ha „nem számít” a tőkeköltség – legalábbis a paksi beruházásnál azt hallottuk, hogy ez nem fog beépülni az árba, hanem szétterül az adófizetők között – akkor a szél- és naperőműveknél nehezen képzelhető el jobb kombináció. Ezeknek alig van változó költsége, tekintettel arra, hogy ingyenesen hozzáférhető „tüzelőanyagot” hasznosítanak. Három egyetem, a Budapesti Corvinus Egyetem, az ELTE és az Óbudai Egyetem együttműködésében modelleztük, milyen hatással járna, ha 2030-ig Magyarország nem az orosz hitellel megvalósuló paksi beruházást, hanem egy olyan nap- és szélerőmű fejlesztési programot hajtana végre, amelynek révén a teljes hazai lakossági energiaigény (körülbelül 10 terawattóra) megújuló forrásból lenne előállítható. A beruházási program összértékét 2600 milliárd forintra becsüljük, ami a termelt energiaegységre vetítve kisebb, mint az új atomerőmű fajlagos beruházási költsége. A szél- és fotovillamos-erőművek létesítése nem lökésszerűen, hanem folyamatosan biztosítana stabil beruházási lehetőségeket és nagyobb teret adna a kis- és középvállalkozások bekapcsolódására.

Illúzió? Lehet, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy mások Európában képesek merészeket álmodni és országaikat a XXI. századi új technológiák felé vezetni a múlt századi műszaki megoldások alkalmazása helyett.