Írország: akikre büszkék vagyunk, de van okunk rá?

„Hogy miért nem tüntettek az írek, amikor csökkentették a fizetésüket? Mert még így is borzasztó sokat kerestek.” Sommásabban aligha foglalhatta volna össze bárki Írország elmúlt néhány évét és középtávú kilátásait. Az ír újságírónő, akitől hallottuk, pontosan rámutatott arra, miben különbözik a szigetország az euróövezet többi, az elmúlt években EU–IMF-hitelekkel túlélő államától.

Ezekben a hitelprogram hosszú időre követel áldozatokat a lakosságtól: a válság itt a rossz hitelezési politikából eredt, nem a gazdaság alapvető strukturális problémái eszkalálódtak.

Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Írország ne került volna igen mély gödörbe. Az ingatlanpiaci lufi 2007-es kipukkanása után a lakásárak 50 százalékkal csökkentek, a gazdaság – a 2008-as pénzügyi válság következményeként is – 2009-ben 6,1 százalékos visszaesést szenvedett el. Törvényszerű volt, hogy az ingatlanszektort is fűtő, finoman szólva laza hitelezési politika is megbosszulja magát, a jelentős hitelállományt felhalmozó bankok megmentésébe pedig az ír állam roppant bele. A bankok konszolidációja miatt 30 százalék fölé ugrott a hiány, Dublin közvetlenül emiatt kényszerült 2010 végén 85 milliárd eurós mentőhitel felvételére. Ebből a helyzetből hosszú út vezetett odáig, hogy tavaly év végén, a hároméves hitelprogram lezárultával vállalni tudták, további védőháló nélkül, kizárólag a piacokról finanszírozzák az államot.

Az elmúlt három évet értékelve nehéz lenne persze vitatkozni Bonóval is: a U2 énekese az Európai Néppárt múlt heti, dublini kongresszusán beszélt arról, hogy „nem a trojka, hanem az ír nép mentette meg Írországot”. Az áldozatvállalást még akkor is nehéz lenne tagadni, ha az írek esetében nem okozott olyan társadalmi sokkot a hitelprogram, mint Dél-Európa országaiban. A munkanélküliség azonban a 2007-es 4,7 százalékos szintről 2012-re 15 százalék fölé szökött az ingatlanberuházások drasztikus visszaesése miatt, és a legfrissebb adatok is12 százalék feletti rátáról szólnak. A társadalmi feszültséget az is fokozza, hogy az ingatlanárak visszaesése és a nagy eladósodottság miatt kisebb a mobilitás – aki a lakásától csak igen nyomott áron tudna megszabadulni, inkább nem is próbálkozik vele.

A hitelprogramból való kilépés sem jelenti azt, hogy az ország „megszabadult a nemzetközi hitelezők igájától”. Nem csak azért, mert a 85 milliárd eurós hitel harmadának visszafizetéséig megerősített felügyelettel őrzik a hitelezők, de azért sem, mert – mint ahogy Michael Noonan pénzügyminiszter decemberben fogalmazott – a kilépés a mentőprogramból csak egy mérföldkő, nem az út vége. A kormány ugyanúgy folytatja a hitelezői trojka – az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap – által rá kényszerített szigorú gazdaságpolitikát.

Erre szükség is lehet, hiszen az államadósság tavaly év végén még a GDP 122 százalékát tette ki. A finanszírozást ugyanakkor befolyásolja, hogy a deficit még mindig meghaladja a GDP hét százalékát, az unió által elvárt, 3 százalékos szint elérését az ír kormány jövő év végre ígérte.

A fogyasztás növekedése, illetve az ingatlanpiac és hitelezés feléledése is optimizmusra adhat okot, elemzők azonban figyelmeztetnek: ezeket a pozitív jeleket hiba lenne még fellendülésnek tekinteni.

A fő kockázatforrást továbbra is az ír bankrendszer jelenti. Jóllehet az elmúlt időszakban csökkenésnek indult, a magánszektornál lévő hitel összege még mindig háromszorosa a GDP-nek. Az Európai Bizottság múlt héten kiadott elemzésében is arra mutat rá: a pénzügyi szektor sérülékenysége, a magánszektor és a közszféra eladósodottsága, illetve a nem teljesítő hitelek magas – 27 százalékos – aránya annak ellenére aggasztó, hogy az ország komoly előrelépést tett a deficit csökkentésében, a pénzügyi felügyelet megerősítésében, vagy éppen – a munkaerőpiac rugalmassá tételével – az állástalanság csökkentésében.

Ennyi negatív előjel után miért derűlátó mégis mindenki? Legfőképpen azért, mert a befektetők bizalma látványosan visszatért az elmúlt időszakban. Január elejére 3,5 százalékos szintre – vagyis jóval az olasz és a spanyol papírok kamatszintje alá – esett vissza a tízéves állampapírok hozama, ráadásul az első önálló értékesítést komoly kereslet övezte. A hitelminősítők közül az íreket egyedüliként bóvli kategóriában tartó Moody’s ugyancsak januárban minősítette vissza befektetésre ajánlott szintre az ország szuverén adósságot.

Az ingatlanpiac is nagyjából stabilizálódott, még akkor is, ha jelentős különbségek mutatkoznak a főváros és az ország többi része között. A gazdasági aktivitás pedig az óvatos hitelezés ellenére is növekedni tud: jövőre a bővülés Brüsszel szerint 2,9 százalékos lehet. Az euróövezeti átlagot jócskán meghaladó növekedés a 2000-es évek kedvenc szólamával élve azt jelzi, a kelta tigris ébredezik. Ez ahogy akkor, most is annak köszönhető, hogy Írország nem annyira függ az euróövezeti keresleti viszonyoktól, mint a tömb többi exportorientált gazdasága. Nem kell azonban elvitatni a dublini kormány érdemeit sem: a földrajzi közelség és az angol nyelv mellett mindig is komoly előnyt jelentett az ország számára a komoly oktatás és kutatás-fejlesztés, ez az irány az elmúlt években sem változott.

A jelek szerint a szektor és az irányítók nem csak tanultak a válságból, de képesek túllépni rajta. Az ír gazdaság legnagyobb hajtóerője ez lehet, amit az évezred elején parádés fejlődést végigélő társadalom sem felejtett el a legrosszabb pillanatokban sem.