BUX 39,691.46
-1.42%
BUMIX 3,756.39
-0.24%
CETOP20 1,681.37
-1.54%
OTP 8,500
-3.41%
KPACK 3,100
0.00%
0.00%
ENEFI 191.5
-8.37%
0.00%
-0.47%
ZWACK 16,850
-0.30%
0.00%
ANY 1,460
+2.10%
RABA 1,125
-0.88%
0.00%
+0.99%
0.00%
-1.08%
+1.67%
0.00%
-3.34%
0.00%
-0.13%
OTT1 149.2
0.00%
0.00%
MOL 2,500
-0.64%
+0.92%
ALTEO 2,890
-2.69%
0.00%
+0.56%
0.00%
0.00%
-0.68%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
+1.25%
0.00%
0.00%
SunDell 45,800
0.00%
+3.90%
0.00%
+2.27%
+2.00%
-1.96%
GOPD 12,300
+36.67%
OXOTH 3,520
-0.56%
-5.66%
NAP 1,296
-0.31%
0.00%
0.00%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Felcsuti Péter: Hosszú az út felfelé a lejtőn

Az idei év elején a magyar bankrendszer kilátásait illetően (nagyon) óvatosan optimisták lehetünk. Mint a téma kifejtésében gyakorlott szerző már fűzném is tovább a gondolataimat, de megállok: egyáltalán fontos-e, és ha igen, kinek és miért fontos, hogy a bankrendszer jó kilátásokkal kezdje az évet, és általában véve prosperáljon? A bankok a világon sehol sem népszerűek, a válság 2008-as kitörése óta különösen nem azok. Magyarországon sem lehet sok embert találni, akik könnyet ejtettek volna a hazai bankok elmúlt években látott hányattatása és vesszőfutása miatt.

Négy évvel ezelőtt kiléptem a bankszektorból, és a távolság sok mindent más megvilágításba helyezett. A korábbinál biztosan nagyobb bennem az empátia azok véleménye iránt, akik a bankok felelősségét hangsúlyozzák globálisan és a hazai körülmények között is azokért a veszteségekért, amelyeket a társadalom többi szereplői – a lakosság és a vállalatok – elszenvedtek. Ezzel együtt sem gondolom, hogy a válságért és a veszteségekért kizárólag a bankok lennének felelősek. Egy egész társadalmi-gazdasági modell – a neoliberális elvekre épülő kapitalizmus – vizsgázott elégtelenre ezekben az években. A bankok mellett ezért legalább akkora súllyal lehet felvetni a politikai-gazdasági elit, a nagyvállalatok és nyilván kisebb mértékben a társadalom egészének a felelősségét. A kudarcnak ez a sokszereplős természete teszi nehézzé a válságból kivezető legrövidebb és a legnagyobb sikerrel kecsegtető út megtalálását. Röviden: ki fizesse a révészt, ki vállalja a válságkezelés terheit? Mint látható, sokféle önmagában méltányolható – erkölcsi, politikai, gazdasági, lélektani – szempont ütközik és a döntéshozók bölcsességén múlik, hogy megtalálják-e az optimális megoldást.

Timothy Geithner, aki a válság csúcspontján az Egyesült Államok pénzügyminisztere volt, 2011-ben így fogalmazta meg ezt a dilemmát: „a pénzügyi válságok központi paradoxona, hogy amit igazságosnak és méltányosnak érzünk, pont az ellenkezője annak, amire egy igazságos és méltányos megoldáshoz szükség van.”

Az előzőekben kifejtettek szerintem jól értelmezhetők a magyar bankrendszerre. Először is, nem kell ahhoz a bankrendszer fogadott vagy fogadatlan prókátorának lennem, hogy azt állítsam: a bankrendszer – megfelelő szabályok által felügyelt – prosperitása a gazdaság egészének érdeke, vagy inkább megfordítva, nem képzelhető el tartós gazdasági növekedés – ami egyéb feltételek megléte esetén maga a közérdek – jól prosperáló bankrendszer nélkül. Másodszor, a hazai bankrendszer felelőssége a társadalmi-gazdasági válságot mintegy szimbolizáló devizahitelezés kérdésében, nem vitatható. Ezért az sem vitatható, hogy a bankrendszernek anyagi értelemben is részt kell(ett) vennie a probléma rendezésében. Ám a bankrendszer felelőssége nem volt kizárólagos, ezért a terheket sem viselhette egyedül.

Számomra egyértelműnek tűnik, és a tények is ezt támasztják alá (ha bizonyítéknak elfogadjuk, hogy a hitelezés a régióban példa nélküli mértékben zuhant, és szemben a többi országgal, ma is nagyon alacsony szinten stagnál), hogy a kormány saját erkölcsi-politikai céljait követve, ám szem elől tévesztve a bankrendszer működőképességéhez fűződő gazdasági-társadalmi érdekeket, túlterhelte a bankrendszert. Ilyen büntetés volt a bankadó, a végtörlesztés, a tranzakciós illeték, vagy az egyoldalú szerződésmódosítással kapcsolatos terhek. Ráadásul a devizahitelek kivezetésével súlyosan és megengedhetetlenül késlekedett; valójában már 2010-11-ben megtehette volna azt, amit 2014-ben végül is megtett. (Az már a helyzet iróniája, hogy mindannyiunk szerencséjére még azelőtt lépett, mielőtt a külső feltételek megváltozása romba döntötte volna az egész építményt.) Ennek következtében a bankrendszer a 2010-14-es években egyfajta élőhalott (zombi) állapotba került. A szakma a zombi bank kifejezés alatt egyébként azt érti, hogy az ilyen bank jogi-technikai értelemben működőképes, ám nem teljesíti azt a feladatát, ami miatt a gazdaságnak szüksége van rá (vagyis azt, hogy alapvetően a hitelezési tevékenységével segítse elő a gazdasági növekedést).

A nagy kérdés ezek után, hogy mi várható 2015-től? Ahogy mondani szokás: a legrosszabb után bármi csak jobb lehet. Azt persze nem tudjuk, hogy ez a bármi elég lesz-e ahhoz, hogy a bankrendszer – elsősorban a hitelezési tevékenységének bővítése révén – hozzájáruljon a nagyon is törékeny és esetleges gazdasági növekedés fenntartásához. A nagyon alacsony bázishoz képest valamennyi pozitív elmozdulásra azért talán számíthatunk, de a forintosítás során elszenvedett tőkeveszteség pótlásának kényszere önmagában is korlátozó tényező. A növekedés így elsősorban a viszonylag jobb helyzetben lévő (OTP, UniCredit, K&H), illetve az állami tulajdonba került/kerülő bankoktól (MKB, Budapest Bank) várható, de a bevételi kényszer a rosszabb helyzetű bankokat (Erste, Raiffeisen, CIB) is valószínűleg valamennyivel nagyobb aktivitásra sarkallja. Hogy ez rendszerszinten mekkora hiteltöbbletet eredményez majd, nehéz megmondani, de sokat biztosan nem. Ezzel párhuzamosan viszont minden bizonnyal folytatódik a szektor átalakulása: pontosabban, további szereplők dönthetnek a kivonulás vagy a tevékenységi kör szűkítése mellett. Összességében ez nem feltétlenül baj, a magyar gazdaság jelenlegi adottságai és növekedési kilátásai mellett a bankrendszer tényleg „túl nagy”. Ami viszont kifejezetten aggasztó, hogy mindegyik bank (a jó és a rossz is) takarékoskodik: fiókot zár be, munkatársakat bocsát el, beruházásokat halaszt el. És persze ha csak teheti, emeli a termékei árát. Ez nem segíti a pénzügyi szolgáltatások terjedését (penetrációját), ami pedig éppúgy szükséges a gazdasági növekedéshez, mint a hitel.

Itt állunk most, és bizony hosszú még az út a lejtőn felfelé.

(Az idősebb olvasók közül lesznek, akik emlékezni fognak a Felfelé a lejtőn című kedves magyar filmvígjátékra, amely 1958-ban készült, és a kor nagyszerű színészei közül sokan szerepeltek benne. A címet nem számítva, az írás és a film között semmilyen kapcsolat nincs; a magyar bankrendszer helyzete minden, csak nem vígjátéki.)

Értesüljön a gazdasági hírekről első kézből! Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Kapcsolódó cikkek