Kívül tágasabb?

A balti államok csatlakozása után a következő években azonban valószínűleg nem fog tovább bővülni az euróövezet, hiszen a kelet-európai tagállamok nem sietik el a belépést. A térségbeli országokkal együtt Magyarország is inkább vár még néhány évet.

Most, ha akarnánk, akkor sem tudnánk belépni, mert ahhoz teljesíteni kell a csatlakozás szempontjából értelmetlennek tűnő maastrichti kritériumokat. Hiszen sem mi, sem a többi közös pénzt használó ország nem fog egyből megfelelni az optimális valutaövezetek elméletének (amelyre részben az eurózóna épült), ha éppen csökken az államadósság, viszonylag alacsony az infláció, vagy három százalék alatt van a költségvetési hiány. Az euróöezet tagországait asszimmetrikus sokkhatások érik, hiába kereskednek leginkább egymással: nem minden tagállamot sújt ugyanolyan mélyen az orosz válság és eltérően hat az olajárak zuhanása is. Ami a legfontosabb, hogy a szimmetrikus sokkokra is másként reagálhatnak az egyes országok a gazdaságuk szerkezetének eltérősége miatt.

Az euróövezet gazdaságának évek óta tartó gyengélkedése részben arra vezethető vissza, hogy a közös pénz csupán félkész volt, amikor elkezdték használni. Az euróövezeti szuverén adósságválság pusztítását – a zóna szétesését – csak úgy tudták megakadályozni, hogy óriási fiskális megszorításokat kényszerítettek a tagországokra, ami rontotta a gazdaság középtávú növekedési kilátásait is.

Erre azonban sokak szerint szükség volt, hiszen másképp nem biztos, hogy egyben lehetett volna tartani a valutauniót a befektetői bizalom megrendülése után. Miután recessziós környezetben nem lehetett anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni, ez a potenciális növekedés erodálódásával járt, amit a monetáris politika sem igazán enyhített, hiszen nem volt kellően alkalmazkodó a gyengébben teljesítő tagországoknak. Az egyszerre restriktív fiskális és nem kellően laza monetáris politika túlértékelt eurót eredményezett, ami tovább hátráltatta a kilábalást.

Ha az Európai Központi Bank szélesebb körű mandátummal rendelkezett volna, és már a világgazdasági válság kirobbanása után eszközvásárlási programot hirdetett volna – hasonlóan a Federal Reserve vagy a Bank of England lépéseihez – akkor sokkal kisebb károkkal megúszta volna a krízist a valutaunió. Sokatmondó, hogy több mint hat évvel a válság után kezdhet talán állampapírok vásárlásába az EKB, miközben a többi nagy jegybank néhány hónap alatt elindította saját élénkítőprogramját.

A közép-kelet-európai országok önálló monetáris politikájuknak köszönhetően a gazdaságuk állapotához jobban alkalmazkodó fiskális és monetáris politikát tudtak folytatni, mint az eurózóna tagjai. A periférikus euróövezeti országokban csak belső leértékeléssel működhetett a stabilizálás, Csehország viszont könnyedén gyengíti a koronát, Lengyelországot sem sújtja az erős zloty, és azt sem lehet mondani, hogy Magyarország a túlértékelt forinttól szenvedne. Vagyis a régiós országok mindegyékében úgy viselkedett a deviza az elmúlt években, ahogy egy feltörekvő gazdaságban szükséges.

Nem szabad elfelejtkezni a Magyar Nemzeti Bank több mint egy éve indított növekedési hitelprogramjáról sem, hiszen ha az eurózóna tagjai lennénk, akkor erre sem lett volna lehetőség. Arról lehet vitatkozni, hogy milyen kockázatokat rejt a program hosszabb távon, de az kétségtelen, hogy segíthetett elkerülni a kapacitások leépülését – így a potenciális kibocsátás további romlását – és hozzájárult a növekedés újraindulásához. A devizahitelek kivezetésével azt sem lehet majd mondani, hogy a monetáris politika transzmissziója gyenge lenne.

Ezzel együtt a forint árfolyama lehet az unortodox gazdaságpolitika egyik erős fékezőereje: ha a befektetők idegeit próbára tenné a kormány, akkor a forint elleni „támadással” képesek hatást gyakorolni. Vagyis a nagyobb mozgástér felelősséggel is jár.