Már nem ellenségek a bankok?

A magyar kormány és a bankszektor közötti viszony 2010 óta aligha nevezhető harmonikusnak. A kormány több fronton is prés alá helyezte a magyarországi bankokat, mondván, korábban a szocialista és liberális kormányzatok indokolatlanul kedvező helyzetbe hozták a nálunk működő pénzintézeteket, amelyek így sokáig „extraprofitot” realizálhattak, majd pedig a globális pénzügyi válság európai elmélyülésének időszakában helytelen működésük kockázatait a lakossági ügyfelekkel fizettették meg.

Politikai nézőpontból a kormány erőteljes bankellenes fellépése vitathatatlanul sikeresnek bizonyult. Egyrészt, a bankszektor európai összevetésben kiugró mértékű különadói érdemben hozzájárultak a viszonylagos fiskális stabilitás fenntartásához. Másrészt, a kiszolgáltatott devizahitelesek „megmentésére irányuló védőakciók” akkor sem ütköztek számottevő ellenállásba, ha szakértők joggal bírálták ezeket akár tartalmi vonatkozásaik, akár kivitelezésük okán.

Elmerenghetünk persze azon, hogy a pénzügyi szektor büntetése miért bizonyult politikailag ennyire sikeresnek Magyarországon. Népszerűek ezzel kapcsolatban a különféle ideológiai, sőt pszichológiai magyarázatok, amelyek végső soron a magyar lakosság szerény pénzügyi kultúrájában, racionális pénzügyi döntések meghozatalára való képtelenségében, illetve a jelenlegi, 2010 óta regnáló kormányzat ideológiai alapú bankellenességében, továbbá a „spekulatív” külföldi pénzintézetekkel szemben eredendően ellenséges viszonyulásában vélik megtalálni a kormány és a magyarországi bankok közötti rossz viszony gyökerét. Kétségtelen, ezek a magyarázatok tartalmazhatnak fontos részigazságokat. Látnunk kell azonban azt is, hogy a válság előtt, majd pedig a válság alatt a magyar pénzügyi felügyeleti hatóságok szabályozói kudarca és a magyarországi pénzügyi szektor önszabályozói kudarca ugyancsak részese a problémának. Átfogó elemzésre e helyen nincs mód, a mechanizmust viszont jól illusztrálja az, ami a devizahitel-törlesztésekkel a válság legkritikusabb időszakában történt. Ekkor ugyanis a kedvezőtlen munkaerő-piaci folyamatok miatt amúgy is kritikus helyzetbe jutott háztartások devizahitel-törlesztése nem csupán a svájci frank elszálló árfolyama miatt ugrott meg – a magyarországi bankok az árfolyamkockázat indokolható érvényesítése mellett a kamatszinteket is brutálisan növelték, aminek folytán széles tömegek kerültek rövidebb-hosszabb ideig kilátástalan helyzetbe. Ennek minden bizonnyal perdöntő szerepe lehet abban, hogy a lakosság számottevő része máig rezonál a bankellenes intézkedésekre, a bankszektor büntetése pedig politikai tőkévé válhatott.

Csakhogy közben a hitelezés nehezen indul újra. Vélhető, hogy ma a kormányzat vezető gazdaságpolitikusai is úgy látják, hogy a közelmúlt növekedési eredményeinek konszolidálásához elengedhetetlen a pénzügyi szektorral történő békekötés. Ráadásul fokozódó nemzetközi nyomás is nehezedik a kormányra, amelynek egyrészt szakpolitikai racionalitását, másrészt a tulajdonjogok tiszteletben tartása és a tisztességes piaci verseny iránti elkötelezettségét is célszerű demonstrálnia. Ennek fényében igencsak logikusnak tetszenek az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal múlt héten megkötött szándéknyilatkozat piac- és befektetőbarát pontjai. Az egyezség pontjaiban a kormány többek között a bankadó jelentős csökkentését, az államosított bankok három éven belüli privatizációját, a további árfolyamkockázatok áthárításának tilalmát, a magáncsőd intézményének szabályozásában a Bankszövetséggel történő érdemi konzultációt ígéri, cserébe az EBRD növeli hitelezési aktivitását Magyarországon, segít a nem teljesítő hitelek kezelésében és a bankszektor konszolidációjában. Mindez szinte túl szép, hogy igaz legyen. Azt persze tudhatjuk, hogy a magyar kormány képes gazdaságpolitikai félfordulatokra és hajlamos a politikailag innovatív, meglepő eszközök alkalmazására. Lehet, hogy a kormány és a bankok között ezentúl ismét harmonikusabb lesz a viszony? Fordulat még nincs, de legalább esély van rá.