Abe Sinzó Washingtonba látogat

Abe Sinzó japán kormányfő április 29-én felszólal az Egyesült Államok kongresszusa mindkét házának közös ülésén. A japán-amerikai szövetség története már 63 évre tekint vissza, de ez lesz az első alkalom, hogy egy japán kormányfő az amerikai kormány és nép e megtiszteltetésében részesül.

Abe egy olyan időszakban látogat az USA-ba, amikor a két ország közötti nézetkülönbségek korábban nem látott alacsony szinten vannak. Ma aligha alakulhatnának ki olyan szintű kereskedelmi és gazdasági viták, mint amelyek komoly feszültséget gerjesztettek az 1980-as években, amikor az amerikai kongresszus kilenc tagja kalapáccsal vert szét egy Toshiba rádiót.

Az akkori viták magyarázatot adnak arra, hogy miért nem hívták meg Nakaszone Jaszuhiro akkori kormányfőt a kongresszusba beszédet mondani. Ma azonban teljesen eltérő a kétoldalú kapcsolatok helyzete. A japán gazdasági érdekek jobban egyeznek az amerikaival, a szigetország azt is mérlegeli, hogy csatlakozzon az amerikai kezdeményezésű, szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó Csendes-óceáni Partnerséghez, és a két ország Ázsiával kapcsolatos stratégiai elképzelései is közel azonosak.

Továbbá az okinawai amerikai támaszponttal kapcsolatos régóta húzódó viták rendeződtek azzal, hogy az USA beleegyezett abba, hogy a bázist a sziget egy kevésbé lakott területére helyezzék át. Természetesen néhány okinawai lakos továbbra is ellenzi, hogy a szigeten amerikai támaszpont legyen, de a legtöbb japán felismerte: szükség van az Amerikával való szövetség ezen kézzelfogható szimbólumára.

A két ország egyre inkább hasonló álláspontot képvisel a nemzetközi biztonságpolitikai kérdésekben, különösen Kínát illetően. Semmi kétség, hogy ez a tényező is hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai kongresszus, illetve az elnök adminisztrációja a kongresszusi felszólalásra vonatkozó megtiszteltetésben részesíti Abét. Mind Abe, mind Obama arra törekszik, hogy tartósan elősegítsék a békét Ázsiában, Abe pedig azon van, hogy Japán aktívabb szerepet játsszon ebben a tekintetben, illetve szövetségesei támogatásában.

Az amerikai nézet szerint a japán „békealkotmány” 9. cikkelyének újraértelmezése, amelyre Abe vállalkozott, már rég esedékes lett volna. Ez lehetővé teszi, hogy a japán önvédelmi erők segítséget nyújtsanak a megtámadott szövetségeseknek, és egyben támogassák az USA-t és más szövetségest az ázsiai béke biztosításáért tett vállalásaik betartásáért. Semmi kétség, hogy Abe ezen kezdeményezése kedveltté tette a japán politikust az amerikai diplomaták és katonai stratégák szemében.

Az USA-val való fokozottabb katonai együttműködés különösen fontos napjainkban, miután Amerika számos más stratégiai partnerének hozzáállásával kapcsolatban aggodalmát fejezte ki. Még a hosszú időn át az USA legszorosabb szövetségesének tartott Egyesült Királyság is úgy tűnik, arra törekszik, hogy csökkentse a krízishelyzetek kezelésére vonatkozóan az USA-val való együttműködés mértékét. Ez még akár a NATO-vállalások teljesítésének kérdését is érinti, miután jelentősen csökkentették a brit katonai költségvetést. Más szövetségesekre is egyre inkább úgy tekintenek az USA-ban, mint amelyek potyautasként kapcsolódnak a jelentős amerikai haderőhöz.

Abe elkötelezettsége az 1945 utáni világrend normái és intézményei iránt – amelyek elősegítették, hogy Japán felépítse önmagát a II. világháború romjaiból, illetve lehetővé tették a békés kínai felemelkedést – egy másik oka annak, hogy Washington megbecsülje a japán kormányfőt. Az USA-hoz hasonlóan Japánnak számos aggálya van azzal kapcsolatban, hogy Kína egy párhuzamos intézményi rendszert – beleértve az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bankot és a BRICS-országok Új Fejlesztései Bankját – alakít ki.

A legtöbb japán osztja Abe nézetét azzal kapcsolatban, hogy veszélyt jelent Ázsia számára Kína azon törekvése, amely átalakítaná a második világháború utáni világrendet. Valójában azon országoknak, amelyek úgy döntöttek, hogy együttműködnek Kínával a rivális multilaterális intézmények kialakításában, fel kell tenniük maguknak azt az egyszerű kérdést, hogy egy Kína által kialakított világrend lehetővé teszi-e majd egy másik hatalom színre lépését úgy, mint ahogy az USA vezette világrend lehetővé tette – valójában bátorította és támogatta – Kína három évtizede tartó felemelkedését.

E kérdés megválaszolásához figyelembe vehetjük Hszüetung Jan kínai stratégiai elemző írásait, akinek „Az ősi kínai gondolkodás – Modern kínai hatalom” című könyve azt állítja, hogy minden országnak el kell ismernie, illetve el kell fogadnia Kína központi helyét a világban. Továbbá Kína eddig kevéssé foglakozott azzal, hogy megvitassa azokat a normákat, amelyek alapján az általa kezdeményezett multilaterális intézmények működni fognak, vagy azokat a tényezőket, amelyek alapján ezen intézmények valóban multilaterálisak lesznek.

Abe amerikai látogatása így egy olyan időszakban történik, amikor mindkét ország arra törekszik, hogy egy életképes struktúrát hozzon létre az ázsiai béke biztosítására, amely lehetővé teszi Kína számára, hogy továbbra is növekedjen és prosperáljon, ez a keretrendszer azonban egyben megakadályozza azt, hogy egy adott ország hegemón szerepbe kerüljön. Emellett mindkét állam egy olyan, szabályozott ázsiai kereskedelemi rendszert szeretne kialakítani, amely megerősíti azokat a globális normákat, amelyek a második világháború vége óta olyan jól szolgálták a világot. Azzal, hogy Abét az a megtiszteltetés éri, hogy felszólalhat a kongresszusban, az USA valójában azokkal az értékekkel és víziókkal kapcsolatban fejezi ki megbecsülését, amelyet mindkét ország képvisel.

Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org