Miért szeressük a meséket?

Mi újság veled? – fordultam a minap egy régen látott ismerőshöz. Az érdeklődésem csak csipettel volt több, mint amit a legendás brit udvariasság megkíván, éppen ezért a hirtelen jött válaszon meglepődtem: „Összefoglalom röviden, az biztosan nekem is segít”. Ismerősöm így is tett, és biztos vagyok abban, hogy így is lett: az összefoglalás segített.

A néhány perces magánmeséből boldog végtelen céges történet bontakozott ki: fő- és mellékszereplőkkel, non-lineáris időrenddel és kevés jellemfejlődéssel. Nem volt benne óriási csavar és részletgazdagon megrajzolt véres csatajelenet, csupán a kapitalizmus realizmusa. A történetre csak homályosan emlékszem, de a „biztosan nekem is segít” tagmondat hetek óta visszhangzik.

A felnőtt lét mindennapjait élve kevés kivétellel rendre elfelejtjük, hogy – József Attila gyönyörű metaforájával élve – valamennyien a „mesék tején” nevelkedtünk. Ezek a bizonyos „mesetejek” pedig nem kizárólag figyelemelterelő és álomba segítő eszközök voltak, hanem sokkal inkább a való világban történő sikeres eligazodáshoz nélkülözhetetlen olvasmányok. A tanulságok – a próbákat ki kell állni, a harc áldozatokkal jár, kitartás nélkül nincsen siker – bennünk zakatolnak. Kinek-kinek személyes tapasztalatán kívül könnyen bizonyítja az a PhD dolgozat is, amelyre a minap akadtam az interneten. Ez a címe: Az összefüggés-kezelés fejlődésének kritériumorientált segítése mesékkel 4-8 éves gyermekek körében. A dolgozat egy nagyon fontos dologról szól, nevezetesen arról, hogy a magukkal ragadó és elégszer ismételt történetek mennyi mindenre tanítanak.

Ha a későóvodás-kisiskolás korosztálynak hasznos a mese, akkor miért ne lenne hasznos az élemedettebbeknek is? A bevezető bekezdésben említett történet éppen a doktori értekezés címében szereplő „összefüggés-kezelés” segítője volt az amúgy magasan képzett, több nyelven beszélő és forint milliárdokról döntő ismerősömnek. Összefoglalt és megosztott egy történetet velem. Felidézte a folyamatot, egy kicsit el is távolodott annak valóságától és közelebb jutott a kialakult konfliktus megoldásához is. Szüksége azért volt rám, mert a fal nem kérdezett volna vissza olykor.

Gondold el, fogalmazd meg és mondd ki hangosan! Aztán ismételgesd addig, amíg meg nem teszed. Ha megtetted egyszer, tedd meg újra és újra, egészen addig, amíg már gondolkodás nélkül is akként cselekszel, ahogyan elgondoltad. Szabadon idéztem azt a receptet, amelyet Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök adott a róla szóló életrajzi filmben ahhoz, hogyan lesz (legyen) a gondolatból szó, a szóból tett, a tettből viselkedés, a viselkedésből pedig habitus.

Régi, de az üzleti világ mindennapjaiban nem kellően értékelt tapasztalat, hogy a nyelv teremt. A verbális kommunikáció olyannyira nélkülözhetetlen kellék, akár az okostelefon. A magántörténetek elmondásakor a szó ugyan elszáll, de óhatatlanul is egy-egy döntés előkészítője és a megvalósítás motorja lesz.

Személyesmárka-tanácsadóként nap mint nap tapasztalom, mennyire mutatja meg a nyelvhasználat a valódi ambíciónkat. A mondatszerkesztés árulkodik elhatározásaink szilárdságáról; az igemódok közötti ösztönös választás az akarat-sodródás kettősségről; az általános alany és a szenvedő szerkezet átlagosnál gyakrabb használata arról, mit is gondol a beszélő valójában önmagáról. Érdemes persze vigyázni a felületet ítélkezéssel. Olyan ez, mint a rongyosra olvasott testbeszéd-könyv tanulsága: önmagában egy hajsimítás vagy félrenézés nem jelent semmit, de a gesztusok összetett rendszerének megismerése azért érvényes következtetésekre vezet. A történet elmesélésének szaggatottsága, bizonyos szavak használata vagy elkerülése, esetleg a mesélő nézőpontjának megválasztása önmagában nem alkalmas elemzésre, de rendszerükben sokatmondóak.

Az üzleti történetmesélés legizgalmasabb része az, amikor a saját bőrünket visszük a vásárra. Ekkor a saját (szakmai) múltunkat kell olyan szavakba önteni és úgy elmondani, hogy felkeltse a kíváncsiságot, segítse a megismerést, építse fel a bizalmat és tegye rajongóvá a hallgatóságot. Ezzel általában mindenki egyetért. De vajon ki tudja kapásból elmondani azt a mondatot, amivel a saját meséjét elkezdené?