Elkanyarodtak a racionalitástól a bedőlt brókercégek ügyfeleinek kártalanításáról szóló viták. A kormány ugyanis láthatóan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pórul járt ügyfelek összes befektetéséért – függetlenül attól, hogy azokból mennyi maradt meg – a talpon maradt piaci szereplőknek kell helytállniuk.
A gond az, hogy a döntéshozók ezúttal ismét a szívükre hallgatnak a gondos mérlegelés helyett, és olyan terv végrehajtását erőltetik, amely köszönő viszonyban sincs a tőkepiacon megszokott eljárásrenddel, illetve elvekkel. Az alapvető gond az, hogy a kabinet láthatóan nincs teljesen tisztában a Befektető-védelmi alap (Beva) működésével, vagy ha igen, sikeresen titkolja. A Beva ugyanis csak a számlákon lévő értékpapírokért köteles helytállni, és ügyfelenként kizárólag a megadott nagyjából 6 milliós értékhatárig, tehát nincs szó arról, hogy az ügyfelek teljes értékpapír-állománya mögött – netán annak beígért hozamaival együtt – ott kellene állnia.
Azt persze nem vitatja senki, hogy ha elfogy a Beva pénze, a tagoknál pótbefizetést lehet elrendelni, sőt, az érvényes játékszabályok szerint az alap szükség esetén hitelt is felvehet. Arról értekezni ugyanakkor, hogy minden ügyfelet teljes mértékben kártalanítani kell, a jelenlegi helyzetben súlyos felelőtlenség: ilyen alapon bárki elindíthat egy befektetési kampányt 30 százalékos beígért hozammal, gondolván, hogy ha dőlünk, a többiek majd úgyis fizetnek. Nem beszélve arról, hogy a teljes kártalanítás belengetése nem járul hozzá a felelős befektetői magatartás elterjedéséhez sem: ha lakossági ügyfélként biztos lehetek abban, baj esetén mindig minden visszajár – mindegy, hogy mit vettem és hol –, ne várja tőlem senki, hogy nagyobb kockázatnál esetleg megremegjen a kezem.
Félre kéne tehát tenni a mindig felsőbbrendű politikai szempontokat: ha ugyanis marad a szerepzavar, akkor megint nagyobbra sikeredhet a kár, mint a haszon.
