Első hallásra nagyotmondásnak tűnik, hogy feldolgozóiparunk GDP-n belüli arányát az EU-n belül a legmagasabb szintre, mintegy 30 százalékra kell emelni. Bár a részleteket és a hosszabb távú gazdaságpolitikai koncepciót – amelyben e célkitűzés kellő alátámasztást nyerne – még nem ismerjük, az azonban állítható, hogy a nemzetközi trendekkel teljesen ellentétes hazai iparfejlesztési elgondolásról van szó. Az utóbbi időben érzékelhető kormányzati szándék – például az oktatás és képzés átalakítása – azt sejteti, hogy több mint jól hangzó kijelentéssel állunk szemben, hiszen a kormány az általa mozgósítható eszközrendszereket ennek a célnak rendeli alá.
A mai fejlett országok gazdaságában több mint két évszázada az ipar és benne a feldolgozóipar játszott meghatározó szerepet. Az agrárszféránál jóval termelékenyebb ipar nemcsak a GDP gyors növekedését szolgálta, de munkát biztosított a felszabaduló mezőgazdasági népességnek. A II. világháborút követően azonban – kivéve a szocialista országokat – az ipar súlya a GDP-ben és a foglalkoztatásban stagnált, majd a legtöbb országban azóta is mérséklődik. A növekedést a szélesebben értelmezett szolgáltató szektor, majd az utóbbi évtizedben az infokommunikációs tevékenység szolgálta. Sőt, a feltörekvő országok gazdasági növekedésében is jelentős módosulás látszik az ipar kitüntetett szerepét illetően, hiszen „kétszer nem lehet ugyanazon folyóba lépni”.
Kételyeket támaszt a feldolgozóiparnak a növekedésben játszott kiemelt szerepével kapcsolatosan az is, hogy a gazdaságpolitikák megfogalmazásánál és érvényesítésénél a korábbi évtizedekben általánosan használt ágazati megközelítés egyre inkább elhalványul, helyébe a nemzetgazdasági szintű versenyképesség és a hozzáadott érték szempontjai lépnek. Egyrészt, a jövőben a várható tudományos-technikai fejlődés egyre inkább a gazdaság egészét – beleértve a fogyasztói szférát is – érinti, és az ágazati hovatartozás egyre inkább elhanyagolható. Másrészt, az ipar termelékenységének korábbi fölénye egyre inkább a szolgáltató szektor javára tolódik el, nem is beszélve a nemzetgazdasági átlagtól nagyon eltérő anyag- és energiaigényről.
Mindezek fényében a feldolgozóiparnak a hazai növekedésben kijelölt meghatározó szerepe nem tűnik megnyugtatónak, sőt, a jelenleg is konzervatívnak ítélt gazdasági szerkezetünk további romlását és a kívánatosnak ítélt felzárkózásunk kitörési pontjainak durva leszűkítését eredményezheti. Az ipar és benne a feldolgozóipar kiemelt fejlesztése az úgynevezett „szakik országába” visz, amely globális kitekintésben egyre inkább leértékelődik, a bérek vonatkozásában pedig egyre inkább a feltörekvő országok bérszínvonalához közelít. A „szakik országa” tehát nem a fejlett országokhoz való gazdasági és életszínvonalbeli felzárkózást hozza, hanem ellenkezőleg, a tartós leszakadást valószínűsíti.
Kissé durván fogalmazva, a magyar feldolgozóipar jellegét tekintve ma alkatrész-, részegységgyártó és összeszerelő, ráadásul a nemzetgazdasági átlagnál jóval nagyobb anyag- és energiaigényű, miközben foglalkoztatási képessége gyengül. Feldolgozóiparunk külső fejlesztési és piaci függősége erős, és ezen érdemben aligha változtathatunk. Az sem titok, hogy az átmeneti kedvező növekedési és foglalkoztatási hatások ellenére a bedolgozói pozícióban a hozzáadott érték legnagyobb része nem a hazai gazdaságban realizálódik.
Érdemes lenne újragondolni a feldolgozóipar kiemelt fejlesztését. A hangoztatott és a megkezdett átalakításokban már tetten érhető törekvés, hogy az oktatást és az innovációt az ipar igényeihez kell igazítani, hosszabb távon garantálja a leszakadó, „szakik országának” beteljesülését. Igazából nem az oktatásnak és az innovációnak kellene igazodnia a jelenleg is versenyképességi gondokkal küzdő iparhoz, hanem éppen ellenkezőleg. Egy amerikai tanulmány szerint a jelenlegi általános iskolások fele olyan munkahelyen dolgozik majd, amelyek ma még nem ismertek. Csak a jövőt szolgáló és a kor követelményeinek megfelelő oktatás és innováció szolgálhat alapul, nem csak az ipar, hanem a gazdaság egészének fejlesztéséhez.
