Dackorszak
Mondják, hogy a negyedik ipari forradalom korszakába lépve a számítógépek, automaták, robotok nemcsak a fizikai munkát képesek hatékonyan helyettesíteni, hanem mind több szellemi és szolgáltatási tevékenységet is. A munka világa újabb nagy változáson megy át, előbb persze a gazdaságilag fejlett országokban, majd az érintkező térségekben, így minálunk is. A hagyományos nagyüzemi (Max Weber bürokráciaelméletére visszautalva weberiánusnak is nevezett) szervezeti rendet a sokkal rugalmasabb, adaptívabb intézményi formák és megoldások váltják fel a világban. Nálunk ez is másképp van: a közoktatástól kezdve a trafikáruk értékesítéséig az egy központból irányított, egyetlen akaratot szolgáló állami centralizáció („neoweberiánus” kormányzati elv) időszakát éljük.
A centralizációt jogi, közhatalmi eszközök erőteljes alkalmazásával éri el a kormányzat. A központosítás azonban sűrűn bizonyul zsákutcának. Itt van a legutóbbi (de aligha a legutolsó) ügy: a cafeteria-rendszer átalakítása. Tavaly nyáron figyelemre méltó őszinteséggel nyilatkozott Lázár János, a miniszterelnökség vezetője: „A kormány célja az eddig külföldiek kezében levő jogok visszaszerezése és újraosztása.” A korábban erős pozíciót szerző francia cégek kiszorítása rapid törvényalkotási eszközök bevetésével hamar megtörtént. Ám az Európai Bíróság kimondta: a közösségi joggal több ponton is ütközik az állami rendszer két fő elemének (Erzsébet utalvány, SZÉP-kártya) feltételrendszere.
Állami monopólium fenntartását, sőt létrehozását nem zárja ki eleve a tagállamok által elfogadott közösségi jog – nyomós indokok, így nemzetbiztonsági okok esetén. A fizetésen kívüli juttatások rendszere azonban nem ilyen. Nem mintha nehéz lett volna javítanivalót találni az elmúlt tíz év során kialakult szisztémán. Az előző (oligopol) struktúrában a kevés meghatározó szereplő – élénk verseny hiányában – túlzott nyereséghez jutott; ezt a verseny élénkítésével, új szereplők belépésének támogatásával lehetett volna korrigálni. Ehelyett jött a centralizációs megoldás, a szóban forgó piac lezárása – és ez az, amit az Európai Bíróság elutasított.
A miniszterelnöki reakció az volt, hogy lám „Brüsszel” ismét keresztbe tett, az Európai Bizottság szétzúzta a magyar cafeteria-rendszert. Az Európai Bíróság (és nem a bizottság) azonban alapvetően az utalvány és a kártya piacának lezárásával foglalkozott. A piactorzulás némi szakmai munkával, szakértők bevonásával kijavítható lenne. A kormányfőt azonban mintha így már nem is érdekelné a munkavállalók millióit érintő rendszer. Ezért mondhatta meglepett hallgatóságának: „A legegyszerűbb lenne, ha odaadnánk pénzben.”
Amikor De Gaulle, a konzervatív, de szociális ügyek iránt érzékeny francia elnök a társadalmi részvétel megerősítésének, az egyszerű emberek életminősége javításának szándékával meghozta azt a szociális intézkedést, amelyből az európai cafeteria-rendszer kifejlődött, a pénzjövedelem növelésén túli társadalmi célokat tűzött ki. Az eltelt idő bizonyítja: sikerrel. Nem meglepő, ha a térségünkben a tőkével és know-how-val jól ellátott francia cégek dominálják a munkahelyi juttatási rendszert. Túladóztatott cégeink persze itt is megtalálták az adókímélő kiskapukat, de a turizmus és vendéglátás nagykapuin mégiscsak tömegek haladnak át.
Nagy hiba hát a bírósági döntésre adott dacreakcióval e fontos jóléti intézményrendszert ellehetetleníteni. A negyedik ipari forradalom korszakának vívmányaival még rugalmasabbá és ellenőrizhetőbbé lehetne tenni. Ehelyett a magánnyugdíjpénztár, a devizahitelezés, a lakásépítés, az oktatási rendszer ügye után egy újabb nagy rendszer, amelyről érdemi hatásvizsgálat nélkül, improvizálva döntenek. Bonyolultabb társadalmi struktúrák ezek annál, hogy daccal és akaratossággal intézzék el sorsukat.
