A következő válság elleni küzdelem
Mire gondolnak akkor az emberek, amikor azzal kritizálják a tábornokokat, hogy ők még az „előző háborút vívják”? Ez nem azt jelenti, hogy a tábornokok azt hiszik, hogy mindig ugyanazzal a fegyverrendszerrel és hadszíntérrel kerülnek szembe. Valójában néha egyszerűen lassan fognak hozzá az új fegyverrendszerekhez és hadszínterekhez igazodó tervek kidolgozásához. Néha abból indulnak ki, hogy a közvélemény lélektana és narratívája, amely a győzelem kivívásához oly fontos morált befolyásolja, ugyanaz, mint az előző háborúnál.
Ez igaz azokra a szabályozó hatóságokra is, amelyeknek a pénzügyi válságok megelőzése a feladatuk, mert lassan reagálnak az új helyzetekre, és hajlamosak lassan alkalmazkodni a közvélemény megváltozott lélektanához. A szabályozások szükségessége attól függ, hogy a legutóbbi válság miként csapódott le a társadalomban, és ahogy George Akerloffal közösen írt Animal Spirits – avagy a lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban című könyvünkben írtuk, ezen percepciókat erősen befolyásolják a nyilvánosság változó narratívái.
A bázeli Pénzügyi Stabilitási Tanács (FSB) legutóbbi jelentése határozott javulásról számolt be a stabilitást erősítő pénzügyi szabályozások terén a világ 24 jelentős gazdaságában. A helyzet azonban nem teljesen megnyugtató. A kockázatalapú tőkekövetelmények talán nem elég magasak, ahogy azt Anat Admati és Martin Hellwig megírta „A bankár új ruhája” című könyvben; továbbá jóval kevesebb előrelépés történt tucatnyi más, az FSB által megvizsgált szabályozási területen. Gondoljunk bele abba, hogy például az FSB szerint csak néhány ország dolgozott ki 2008 óta a pénzpiaci alapokra vonatkozó szabályozást. A pénzpiaci alapok a bankok alternatívái, valamelyest magasabb kamatokat kínálnak, viszont azon biztosítás nélkül, amely számos országban védi a banki betéteket. A bankokhoz hasonlóan az alapok is potenciálisan ki vannak téve olyan pánikhelyzeteknek, amikor tömegek egy időben akarják kivenni a pénzüket.
2008. szeptember 16-án, pár nappal azután, hogy az amerikai Washington Mutual Bank körüli pánik elkezdődött, és egy nappal a Lehman Brothers csődjének bejelentése után egy jelentős amerikai pénzpiaci alap, a Reserve Primary Fund – amely Lehman-papírokba is fektetett – komoly bajba került. Eszközeinek értéke kevesebbet ért, mint amennyivel tartozott a befektetőknek, így annak küszöbén állt, hogy megrohamozzák az ügyfelei.
Ahogy a pánik kialakult, a szövetségi kormányzat, attól tartva, hogy más pénzpiaci alapokat is megrohamoznak a befektetők, garanciát vállalt minden ilyen típusú alapra egyéves időtartamra szólóan 2008. szeptember 19-től.
A háttérben húzódó narratíva volt az oka annak, hogy ez a pánik olyan szintet ért el, amely addig nem látott állami beavatkozást váltott ki. Valójában a Reserve Primary Fund nem vesztette el mindenét. Csupán azt történt, hogy a könyveiben szereplő minden egyes dollárra nem egy dollárt, hanem csak 0,97 dollárt tudott kifizetni. Akkor miért volt ez válság? Elvégre is, a bankbetétesek rendszeresen többet veszítenek, amikor a nem várt infláció erodálja a megtakarításaik reálértékét, hiszen ezen betéteknek csupán a nominális értéke van biztosítva. A kialakult narratíva azonban nem erre összpontosított. A reálérték infláció miatti csökkenése évtizedek óta nem szerepel kiemelt helyen az amerikai közvélemény tudatában, miután a tartós árstabilitás azt eredményezte, hogy az emberek nem nagyon foglalkoztak ezzel a tényezővel.
Nem felejtették el azonban az 1930-as évek nagy gazdasági válságát, még ha a legtöbb ma élő ember akkor még meg sem született. 2008-ban azonban ismét feléledt a nagy gazdasági válság narratívája, az összes olyan színes történettel, mint amikor dühös tömegek vették körbe a bezárt bankokat. A 2008-as korszellem mentén egy viszonylag kisebb horderejű eseményre a közvélemény nagy hévvel reagált.
Közel hat évbe telt, mire az amerikai tőkepiaci szabályozó és felügyelő hatóság csökkentette a pénzpiaci alapok sérülékenységét a lebegő nettó eszközérték 2014-es bevezetésével, ami azt jelenti, hogy az alapoknak már nem kell megígérniük azt, hogy minden dollár névértékre egy dollárt fizetnek ki. A befektetők így a vagyonból való tényleges részesedésüket kapják meg. Ez nem védi meg az alap befektetőit a veszteségektől, de segíti a pánik kialakulásának megelőzését, miután egyesek hirtelen pénzkivonása nem érinti azok befektetéseit, akik nem nyúltak a pénzükhöz.
A nemzetközi szabályozói rendszer 2008 óta előnyére változott, de nem minden változás tud előre igazodni a narratívák terén történő összes új fejleményhez, amely alapjául szolgál a közvélemény lelki tényezőinek. A szabályozó hatóságok már egy évtizede bevezethették volna a lebegő nettó eszközértéket. Nem tették ezt meg, mert nem látták előre annak a narratívának a kialakulását, amely a pénzpiaci alapokat instabillá tette. A szabályozó hatóságoktól nem lehetett elvárni, hogy előre jelezzék azt, hogy a közvélemény a bankon kívüli pénzügyi cégekkel kapcsolatos kockázatokra hirtelen kiemelten érzékeny lett.
A szabályozóknak el kell hárítaniuk a valójában destabilizáló struktúrákból – mint amilyenek a pénzpiaci alapok voltak – eredő kockázatokat. A legsürgetőbb szabályozások azonban mindig idő- és kontextusspecifikusak, miután a narratívák változnak. Ahogyan ezek rezonálnak a közvéleménnyel, úgy keletkezhetnek újra és újra repedések a pénzügyi védőpajzsunkon is.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
