Bod Péter Ákos: Régi igazság
Nemzetgazdasági teljesítményekről sosem szabad néhány hónap adatai alapján határozott véleményt alkotni. Nem régen a kormány az adófizetők pénzén azon az alapon reklámozta a magyar reformok (a kormányzati gazdaságpolitika) sikerét, hogy két negyedév GDP-adatai szerint a megelőző szerény bázishoz képest gyors volt a gazdasági növekedésünk. A komolyabb elemzők már akkor hűtötték a lelkesedést. Az energia- és nyersanyagárak esése, a nemzetközi kamatszint csökkenése jól jön az anyagimportőr és egyben nagy államadósságot hurcoló gazdaságnak.
Ha e globális trendekhez jó mezőgazdasági szezon, néhány termőre forduló autóipari beruházás társul, továbbá rekordmennyiségű EU-forrást költenek el, akkor szép GDP-adatokat látunk. Ám az olajár nem képes még egyszer ekkorát esni, mint ahogy a nemzetközi kamatszint sem. A sajátos magyar növekedési tényezők pedig aligha döntögetnek új rekordokat. Az intés nem sokat használt, kormányzat példamutató magyar növekedésről beszélt. Mindaddig, amíg májusban kijöttek az új adatok. A GDP-nk az év első negyedében 0,8 százalékot esett az előző három hónaphoz képest, ami az EU országai közül a legrosszabb eredmény.
A politika és a média nyomban válaszolt. A kormány gazdaságélénkítési intézkedéseket épített be a jövő évi büdzsébe. Nemcsak a hazai médiát lepte meg a gyenge adat, a Financial Times is reagált: lám, mostanra falnak ütközött a feszes gazdálkodást populista intézkedésekkel helyettesítő orbáni gazdaságpolitika. Az FT azonban elköveti a szokásos hibát: három hónapnak, főleg az év első negyedének az alakulása siker vagy sikertelenség ügyében nem lehet perdöntő. A GDP-t nem a kormány termeli, hanem a gazdaság; még hosszabb időszak növekedése sem minősít gazdaságpolitikai irányvonalat. Ahhoz azt kellene tudni, hogy az adott gazdaság mire képes a fennálló viszonyok között, és képességei érvényre jutásában segít vagy gátol a gazdaságpolitika, az állami intézményrend minősége. Nemzetközi versenyképességi és üzleti környezeti felmérések sora tanúsítja, hogy az állammal kapcsolatos legtöbb vonatkozás (adóztatás, adminisztrációs teher, korrupciós veszély, kiszámíthatóság) nálunk fékezőleg hat az aktivitásra.
A nehezen számszerűsíthető, de mégis létező „természetes növekedési ütem” jelenleg másfél százalék körüli. Így megeshet, hogy erős hátszéllel egy kis időre csaknem négy százalékra is felfut a mutató, majd a gazdaság átmeneti dekonjunktúrájában akár negatív előjelet is ölthet az előző évhez vagy pláne egy korábbi negyedévhez mért index. Más kérdés „a magyar reformok működnek” állításnak az igazságtartalma. Ha – amint reméljük – a magyar GDP-index 2016 végére visszakerül az utóbbi tíz év átlagos értékére, akkor vajon újból megerősítést nyer a kincstári öndicséret? Aligha. Egy év múlva ilyenkor a 2016-os gyenge első negyedéves bázison akár szép adat is előállhat. Ám ez nem cáfolná azt a szakmai kritikát, mely szerint a pénzügyi válság által megtépázott magyar gazdaság gondjaira 2010-től rendre olyan válaszokat ad a kormány, amelyek hosszabb távon tartósítják relatív lemaradásunkat.
Kormányzati hatalomcentralizációval rövid távon gyorsítható a növekedés – hatvan éve ismert következményekkel. A nemzetközi beágyazottság lazításával egy időre nő a mozgástér – de nem a természetes növekedési ütem. Megtakarítások besöprésével, fontos ágazatok beruházási igényeinek elnapolásával ideiglenesen javíthatók a mutatók – de oktatásra, egészségügyre, kutatásra és fejlesztésre, az ismét felgyülemlő infrastruktúra-igények kielégítésére sokat kell majd költeni. És az ajtón dörömböl az újabb ipari forradalom. Ezekre az ügyekre kellene gazdaságpolitikát alkotni; a GDP-adatokat hagyjuk meg a konjunktúraelemzőknek.
