Körötte csend
Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Körötte csend, amerre ment... Nem a próféta beszélt a költőből, Arany János más történelmi környezetben írta A walesi bárdokat. A körülmények eltérők ugyan, de azért nem teljesen. Most a briteket, pontosabban az angolokat és a walesieket vezérelte a függetlenség vágya, igaz, olyan nemzetközi kötődéstől szabadulnának, amelyet önként vállaltak, s amelyből szerződés szerint kiléphetnek. Ellentétben a skótokkal, akik az Egyesült Királyságba belekényszerültek, most viszont önállóan az Európai Unióban maradnának.
A brüsszeli csúcson David Cameron brit miniszterelnök tapasztalta meg, milyen érzés, ha körötte csend van.
A távozás hívei, akik a régi dicsőséget sírják vissza, ezt még nem érzik. Megfeledkeztek azonban arról, hogy tekintélyét az Egyesült Királyság annak köszönhette a második világháború után, amikor gyarmatbirodalmát végleg feladta, hogy mindinkább feloldódott a nemzetközi közösségben, a NATO-ban, majd az Európai Unióban. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában is az Egyesült Államok mellett a győztes nyugati hatalmak képviseletében kapott állandó helyet. Ám ez a felállás is kezd elavulni a globalizált világban, ahogy a Nemzetközi Valutaalapban és a Világbankban szerzett befolyás is apad. S vajon különleges maradhat-e a már régóta nem is olyan különleges amerikai–brit viszony.
A folyamat most felgyorsulhat. Attól függően, milyen megállapodásra jutnak a válni készülő felek. A legsúlyosabb csapás a londoni Cityt éri, s ezen keresztül a briteknek a nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott fontos szerepét. A szigetország pénzügyi szolgáltatói évente majdnem annyi adót fizetnek be a kincstárba, mint Magyarország bruttó hazai terméke. Az unión kívülre szorulva azonban a londoni központú nagy bankok nem kapnak majd működési engedélyt a maradék huszonhét tagországban, így alighanem átteszik székhelyüket Párizsba, Frankfurtba vagy Dublinba. S ha már így döntöttek a britek, a francia, a német vagy az ír kormány alig várja, hogy vörös szőnyegen fogadhassa a tekintélyes pénzintézeteket. A londoni bankok az euróban kötött ügyletek elszámolását sem végezhetik a jövőben. S bár Jean-Claude Juncker bizottsági elnök a briteknek adta a pénzügyi szolgáltatások biztosi posztját a testületben, az állásról most lemondott Jonathan Hill borúsan elmélkedik arról, hogyan értékelődhet le a City a világ szemében. S még további csapásnak ígérkezik, hogy a britek befolyásolni sem tudják az uniós szabályozás alakulását.
A népszavazás előtt ugyan azzal érvelt David Cameron, hogy a norvég modellt nem követheti az Egyesült Királyság (vagy ami marad belőle), tehát az egységes belső piacról is kiszorul. Ám elemzők szerint ez azért nem így van. De ha – mint Norvégia teszi – Nagy-Britannia is tartja magát az uniós joganyaghoz, befizet a közös kasszába, nem akadályozza a munkaerő szabad mozgását, akkor mi értelme is volt a kilépésnek? A referendum nyerteseinek visszakozó nyilatkozatai mindenesetre némi ijedelmet és megosztottságot sejtetnek a távozók táborán belül. Boris Johnson például jószomszédi viszonyt, még nyitottabb, még együttműködőbb brit kormányt vizionál, míg Dani Hannan konzervatív EP-képviselő azt állítja, soha semmit nem mondott a bevándorlás ellen.
Érvényesülhetne persze angol befolyás a kontinensen, ha a populista politikusok ki tudnák használni a Brüsszel elleni hangulatot a kontinens más országaiban is, de egyrészt nem biztos, hogy ez a britek kedvére való változás lenne, másrészt a huszonhét kormány, amely az EU gerincét, vagyis Brüsszelt alkotja, elindulhat a pénzügyi válság kirobbanása óta formálódó reformúton is, népszerűbb EU-t, politikai unió felé haladó eurózónát alkotva. Ötlet van bőven, ezért is oly nehéz az alku. De összejöhet, akár az átalakításról – s nem a belépés-kilépés kérdéséről – szervezendő európai referendum jóváhagyásával is. A Le Pentől félő francia politikusok már rákapcsoltak. Ez sem hajtja London malmára a vizet.
S ha már a kampányban a vita homlokterébe a bevándorlás (munkavállalás) került, nos, az Egyesült Királyság ott is veszít befolyásából, ahol ez ellen sokat tehetne: Afrikában. A népvándorlás feltartóztatását is szolgáló uniós fejlesztési alaphoz a britek csak 14 százalékban járultak hozzá, de a döntéseket gyakorlatilag a franciákkal együtt hozták. Eddig. Most ennek is vége, alighanem a réges-régi dicsőséggel együtt.
