Néhány nappal az EU-tagságról szóló brit népszavazás előtt egy brit barátom azt mondta nekem, ő a bennmaradásra fog szavazni, mivel aggódik amiatt, hogy ha a szigetország kilép az EU-ból, akkor bizonytalan gazdasági helyzet alakul ki. Hozzátette azonban azt is, hogy nem támogatta volna az 1973-as EU-csatlakozásról szóló brit döntést, ha akkor tudta volna, hogy milyen átalakuláson esik majd át az EU. Miközben a választók számos ok miatt szavaztak a kilépésre, sokuknak az nem tetszett, hogy az EU vezetői túlléptek eredeti mandátumukon, s egy kiterjedtebb és túlterjeszkedőbb szervezetet hoztak létre.
A britek nem Jean Monnet álmát, az Európai Egyesült Államokat akarták, amikor negyven évvel ezelőtt csatlakoztak az EU-hoz. Az USA-val szembeni európai ellensúlyt sem akarták megvalósítani, ahogy azt Konrad Adenauer, Németország II. világháború utáni első kancellára egykor megfogalmazta. Nagy-Britannia egyszerűen a kibővülő külkereskedelem, illetve a csatornán túli országokkal való munkaerőpiaci integráció előnyeit akarta megszerezni.
Az EU kezdetben hat ország közötti, a termékek és a tőke terén megvalósuló szabadkereskedelemre, illetve a munkaerő mobilitása előtti akadályok felszámolására vonatkozó megállapodásként jött létre. Amikor az EU vezetői azzal szándékozták erősíteni az európai szolidaritást, hogy létrehozták a monetáris uniót, Nagy-Britannia szerencsésen kimaradási jogot (opt-out) kapott, és megőrizhette a fontot, illetve a monetáris politikája feletti ellenőrzést. Az eurózónából való kimaradással viszont Nagy-Britannia viszonylag kívülálló szereplővé vált az EU-ban.
Ahogy az EU tagállamainak száma hatról 28-ra nőtt, Nagy-Britannia nem tudta folyamatosan korlátozni a munkaerőpiacára való belépést az új tagállamok munkavállalói előtt. Ennek eredményeképpen, a külföldön született munkavállalók száma Nagy-Britanniában 1993 óta megduplázódott, és így több mint hatmillióra nőtt, ami a munkaerőpiac 10 százalékát teszi ki.
Nagy-Britanniával ellentétben más EU-tagállamok Franciaország és Németország vezetésével többet akartak a szabadkereskedelemnél és a kibővülő munkaerőpiacnál. Kezdettől fogva az európai vezetők arra törekedtek, hogy az „európai projektet” „egyre szorosabb unióvá” fejlesszék. A hatáskörök EU-intézményekre történő átruházásának támogatói ezt a „megosztott szuverenitás” elméletével igazolták, amely szerint a brit szuverenitást az EU döntései csökkenthetik, anélkül, hogy azok a brit kormánytól vagy a néptől formális jóváhagyást kapnának.
Az 1998-as stabilitási és növekedési paktum küszöbértéket szabott meg a tagállamok éves költségvetési hiányára vonatkozóan, illetve előírta azt is, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított mértéke nem haladhatja meg a 60 százalékot. Amikor a globális pénzügyi válság 2008-ban kitört, Angela Merkel német kancellár lehetőséget látott arra, hogy tovább erősítse az EU-t egy új „fiskális paktum” megalkotásával. Ennek keretében az Európai Bizottság felhatalmazást kapott arra, hogy felügyelje a tagállamok éves költségvetését, és bírságot vessen ki, ha az adott tagállam nem teljesíti a költségvetési hiányra és az államadósságra vonatkozó célszámokat.
Németország emellett annak a törekvésnek is az élére állt, amely egy európai bankunió létrehozására vonatkozott. Ezen intézkedések nem mindegyike érintette Nagy-Britanniát, mindamellett azok szélesítették a politikai szakadékot az ország és az unió eurót használó tagállamai között. Ez megerősítette az alapvető különbséget a piaci orientációjú brit kabinetek és azon sok EU-tagállam kormányai között, ahol a szocializmusnak, az állami tervezésnek és az erőteljes szabályozásnak komoly hagyományai voltak.
Az EU bürokráciája és a tagállamok közötti hatalommegosztást a szubszidiaritás homályos elve szabályozza, amely szerint a döntéseket a legalacsonyabb vagy legkevésbé központosított szinten kell meghozni. A gyakorlatban ez nem korlátozza a Brüsszelben és Strasbourgban történő jogalkotást. A szubszidiaritás jóval kevesebb védelmet biztosít az EU tagállamainak, mint amit az USA alkotmányának tizedik módosítása nyújt az amerikai államoknak.
Természetesen nem egyedül a brit közvéleménynek van gondja az EU-val. A Pew Foundation által nemrégiben végzett felmérés szerint a legnagyobb tagállamok közül háromban – Nagy-Britanniában, Franciaországban és Spanyolországban – a választópolgárok többsége nem kedvezően tekint az EU-ra. Németországban 50-50 százalékos volt a megosztottság ebben a kérdésben.
Sok politikus és szakértő azt jósolja, hogy a Brexitnek súlyos gazdasági következményei lesznek, ez azonban nem elkerülhetetlen. Sok függ most attól, hogy milyen keretek között szabályozzák majd az EU és Nagy-Britannia közötti jövőbeni kapcsolatrendszert. Nagy-Britannia emellett jobb pozícióból tárgyalhat az USA-val a kereskedelmi és beruházási szerződés ügyében. Habár az USA és EU között tervezett Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség ügye megrekedt, egy EU-n kívüli brit kormány jóval könnyebben tud majd megállapodást kötni az Egyesült Államokkal. Az USA-val egy és nem 28 tagállamnak kell majd tárgyalnia, amelyek közül sokan nem támogatják Anglia piacpárti intézkedéseit.
Nagy-Britannia EU-tagságának ügyében a döntés már megszületett. Az ország gazdasági jövője most attól függ, hogy mihez kezd az új függetlenségével.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
