Meseszerű volt a tavalyi nyár, 30 ezer magyar Marseille utcáin, idehaza hömpölygő tömeg a Nagykörúton. A sikeres Eb-szereplés után miért nem aknáztuk ki az évtizedek óta nem látott népszerűséget?
– Kemény munkával értük el az eredményeket, nemcsak a hathetes Európa-bajnoki felkészülésre gondolok, hanem az azt megelőző hat hónapra. Magyarországon hatalmasok az elvárások, jó esetben nem az Aranycsapatot, „csak” a 70-es, 80-as évek sikereit látnák viszont a szurkolók. Ez súlyos teher, de láttam a játékosokban a lehetőséget, fizikailag és taktikailag is felkészítettem őket. Bordeaux-tól Toulouse-ig megmutattuk, nemcsak tartásunk van, hanem saját játékunk is. Az utolsó Eb-meccs után azt mondtam a fiúknak az öltözőben, hogy a magyar futball visszatért, a legmagasabb szinten is versenyképesek vagyunk. Ahogy visszamentek a klubjaikhoz, nemhogy alaposan felkészülni, pihenni is alig volt idejük, ami hozzájárult ahhoz, hogy az európai porondtól a Ferencváros, a Videoton és a Debrecen is hamar búcsúzott. Ez komoly érvágás, mert a Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-csoportmeccsek nagyban segítenék a játékosok fejlődését. Kiesett egy újabb év, így a legtöbben csak a válogatottban találkoznak a nemzetközi labdarúgás tempójával, színvonalával.
Hamar elszállt a 2018-as vb-kijutás, a 2020-as Eb lehet az új esély. Milyen szintre kell eljutnunk a következő három évben?
– Portugália és Svájc előrébb jár nálunk, de velük szemben is láttam pozitívumokat. Például a lyoni 3-3-hoz képest több szempontból előrelépés volt a lisszaboni, 3-0-s vereséget hozó találkozó, hiszen többet birtokoltuk a labdát, többet futottunk, a passzmutatók is javultak. Ugyanakkor az ellenfél játékminősége a miénknél is sokkal nagyobbat ugrott az Eb-meccs óta. A mi utunk a generációváltás, hiszen Király Gábor és Juhász Roland visszavonult a válogatottól, Gera Zoltánra ugyan még mindig számíthatunk, de már 38 éves. Nem tervezek egyik napról a másikra 11 tinédzsert küldeni a pályára, de a fiatalokat be kell építeni a tapasztaltabb játékosok mellé, fenntartva a csapaton belüli hierarchiát. Nem magától értetődő a 2020-as Eb-kvalifikáció, kemény küzdelem vár ránk.
Gera talán egy genetikai csoda, de a többi kulcsjátékos is öregszik, Dzsudzsák Balázs idén a 31-et, Szalai Ádám a 30-at tölti be. Rájuk is még legalább öt-hat évig számíthatunk?
– Nem tudom, mik a terveik, de az biztos, hogy a válogatott-meghívó nálam nem kor, hanem teljesítmény függvénye. Dzsudzsák és Szalai is fontos láncszem, amíg magas szinten képesek futballozni, számítok rájuk. De Gera valóban a lehető legjobb példa a fiataloknak, fegyelmezett, alázatos, nagyon sokat tesz azért, hogy még mindig ilyen formában legyen, így aztán akárhány éves, úgy játszik ma is, mint anno tíz éven át Angliában.
A generációváltásba az is beletartozik, hogy rövidesen az U17-es válogatottban remeklő Szoboszlai Dominik vagy Csoboth Kevin is főszerepet kaphat?
– Akik jól teljesítenek, megkapják a lehetőséget, de nem érdemes kapkodni. Fokozatosan szabad csak terhet rakni rájuk, ne feledjük, 2000-es születésű labdarúgókról beszélünk.
Ha már az utánpótlás: miért nem lett a 2009-es egyiptomi U20-as vb-n bronzérmes generáció egyetlen tagja sem klasszis?
– Gulácsi Péter és Németh Krisztián pozitív példa, de a felvetés jogos. A legnagyobb gond az lehetett, hogy a többségük nem dolgozott elég keményen azért, hogy felnőttként kiteljesedjen. Ebben fontos tényező lehetett, hogy nem minden klub foglalkozott velük úgy, ahogy kellett volna. Ha nincs támogató környezet, a fejlődés is elmarad.
Mi a garancia arra, hogy a mostani U17-esek nem esnek ugyanebbe a hibába?
– Csapatként és egyénileg is biztató az összkép, közülük hatan is légiósok, nem véletlenül vitték el őket ilyen fiatalon olyan klubok, mint az Ajax, a Benfica vagy a Salzburg. Mellettük ott vannak a magyarországi akadémiák legjobbjai, ezen az úton kell tovább haladniuk, és nem megelégedni a mulandó részsikerrel.
Tehát aki el akar érni valamit, az költözzön 16 évesen Hollandiába?
– Akit kiemelnek a tehetsége révén, azt nem szabad visszatartani, de minden gyereknek az az ideális, ha a megszokott környezetében fejlődhet. Külföldön nagyon erősnek kell lenned mentálisan, hiszen idegen a nyelv, a kultúra, az iskolarendszer, nincs ott a család, csak magadra számíthatsz. Ha sikerül eljutnunk oda az akadémiákkal, hogy 14-től 19 éves korig ugyanazt a szintű képzést kapják itthon Miskolctól Szombathelyig, mint külföldön, akkor nem lesz elsődleges idő előtt légiósnak állni.
Ha viszont valaki eljut a Bundesligáig, szomorú rövid időn belül újra az NB I.-ben látni. Kleinheisler László miért választotta az FTC-t? Az ősszel többet játszott a Darmstadtban, mint Szalai a Hoffenheimben.
– Brémában voltak jó pillanatai, de a nyelvi nehézségek miatt sokszor nem értette, pontosan mit várnak tőle. Utána elment Darmstadtba, ott meg Torsten Frings, a Werder pályaedzője került a szakmai stáb élére, akivel korábban sem értették meg egymást, hiányzott a bizalom. Lászlónak döntenie kellett, a hazatérés tűnt a legjobb átmeneti megoldásnak. Ádám története teljesen más, egyhuzamban a nyolcadik idényét töltötte a német élvonalban, hihetetlen akaratereje van, ha nehéz helyzetbe kerül, feltalálja magát, és persze nagyon jól beszél németül. Érti Julian Nagelsmann futballfilozófiáját, tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy megőrizze helyét a csapatban.
A német–magyar szótárnál maradva: Dárdai Pál szerint kidobott pénz az infrastruktúrára és az utánpótlásra költeni a magyar futballban, amíg a klubokat nem kötelezik arra, hogy működjenek együtt az iskolákkal. Egyetért vele?
– Pálnak csak részben van igaza. A szövetségnek segítenie kell a klubokat, az épülő pályák, stadionok adják a keretet, amelyet meg kell tölteni tartalommal, ezek a fejlesztések nélkülözhetetlenek. A klubok és az iskolák együttműködése, amelyről Pál beszélt, a 2002-ben kezdődött német futballfejlesztés lényege, de ez Magyarországon is működik, csak idő kell, mire kiforr a rendszer. A Grassroots éppen erről szól, azon belül a Bozsik-program hangolja össze az egyesületi és intézményi labdarúgást, ahonnan a legjobbak folytathatják az akadémiákon 14-től 19 éves korukig. Mások a lehetőségek, mint Németországban, de abból, amink van, próbáljuk kihozni a legtöbbet. Ott 366 regionális képzési központ van a kiemelt tehetségeknek, itt pedig 20, minden megyében egy, plusz külön a fővárosban. Sportigazgatóként ezért a területekért is felelek: az aratást meg lehet kérdőjelezni, de a vetést nem, az már megtörtént. A németek az új képzési rendszer bevezetése után 12 évvel világbajnokok lettek, a sikert más léptékben mérve ugyan, de ennyi idő Magyarországon is kell, mire klasszisokat termel a rendszer.
Az NB I.-re áttérve: milyennek látja a bajnokság színvonalát?
– Nem technikailag vagy taktikailag, sokkal inkább erőnlétileg szembetűnő a lemaradás. Nemcsak a futógyorsaság hiányáról van szó, hanem a döntések körülményes meghozataláról is. A Telkiben lévő speedcourt éppen ezt a képességet hivatott fejleszteni. Az utóbbi hetekben az általunk használt erőnléti teszteket is bemutattam az edzőkollégáknak. Nem nyomást akarok gyakorolni rájuk, hanem csak javaslatokat tenni, szerintem hogyan fejlődhetne az egész magyar labdarúgás. A GPS-es órák és a polartesztek idején már tűélesen fel lehet mérni az aerob és az anaerob edzettséget.
Főként állami forrásokból élnek a magyar klubok. A ligát mint üzleti terméket hogyan lehetne eladni a versenyszférának?
– Jelenleg borzasztó nehezen, és itt megint a BL- és EL-szereplésnél lyukadunk ki. A nagy cégek akkor válnak szponzorként nyitottá, ha van nemzetközi szereplés, ez a piaci alapú finanszírozás lényege. Éppen emiatt a válogatotthoz rengeteg megkeresés fut be, az NB I.-es klubokról viszont ma még ez nem mondható el. Ha nemzetközi szinten tényezővé válunk, egyre több szurkoló lesz, nőni fog a televíziós nézettség, és egyre több szponzor jelenik meg.
A magyar edzők egy része irigy azokra a külföldi szakemberekre, akik az NB I-es kispadokon ülnek. Jobbak náluk ezek a német, portugál vagy éppen olasz trénerek?
– Egy elégedett klubvezető sem hoz a magyar edző helyére külföldit, ha jönnek az eredmények. Így viszont marad a kísérletezés: hátha a megszokottól eltérő játékrendszer és futballfilozófia hoz pozitív változást. Ha egy fejlettebb futballkultúrából érkező szakember megismerteti a saját ötleteit, elképzeléseit, abban semmi kivetnivalót nem találok. A legfontosabb, hogy segítsük egymást, tanuljunk egymástól. Én is folyamatosan külföldi klubok edzéseit látogatom, hogy képezzem magam, ellessek új trükköket. Hasznos lenne, ha minél több magyar edző tenné ugyanezt.
Bernd Storck
Az észak-rajna-vesztfáliai Herne városában született 1963-ban. Játékosként 1981 és 1989 között a Bochum és a Dortmund hátvédje volt, 1996 óta edző. A magyar válogatott élén 2015. szeptember 20. óta áll, előtte dolgozott többek között a Herthánál, a Wolfsburgnál, a Dortmundnál, a kazah válogatottnál és az Olympiakosznál is.
