A felzárkózó országok csapdája és az iskolázottság

A magyar történelem számos példával illusztrálja, hogy a gyors felzárkózást ígérő, optimista időszakokat hosszan elnyúló, keserves periódusok válthatják. Így volt ez a 20. század elején, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásakor, és ezt élhettük meg a kádárizmus utolsó évtizedében is. Sőt a rendszerváltás után is tapasztalhattuk már a konjunktúra törékenységét: a GKI konjunktúraindexei szerint az üzleti bizalom húsz évvel ezelőtti maximuma, a fogyasztói bizalom pedig másfél évtizeddel ezelőtti csúcspontja után tartósan lejtőre került. Az elmúlt évek jelentős gazdaságpolitikai eredménye, hogy 2013-ban fordulat következett be a lakossági és az üzleti bizalomban is, és az idei év elején új történelmi csúcson vannak a mutatók.

A történelmi tapasztalat azonban óvatossá kell hogy tegyen bennünket: a magyar gazdaság termelési tényezőinek állapota mellett az ország néhány éven belül ismét beleeshet a közepes jövedelmű országok csapdájába. Ebben az esetben pedig újabb nehéz évtized következhet, visszaeső vagy jobb esetben stagnáló gazdasági növekedéssel és fogyasztással.

A közelmúltban a felzárkózásra esélyes országok közül azoknak sikerült a fejlett országok közé kerülniük, amelyekben a humán erőforrások minősége érdemben javult. A magasan képzett munkaerő jelentősen növeli az innováció esélyét, főleg, ha ehhez támogató, vállalkozást ösztönző intézményi környezet is társul. Az iskolázottság általános emelkedése fokozza a munkaerőpiaci részvételt: ebből a szempontból főleg az a perdöntő, hogy az alacsony képzettségű szülők gyerekeinek iskolázottsága emelkedik-e szüleikhez képest. Az utóbbi évtizedekben a képzettségi szint folyamatos növekedése kulcsszerepet játszott számos délkelet-ázsiai ország, például Szingapúr vagy Dél-Korea felzárkózásában. Ráadásul az ázsiai országokban az iskolázottság emelkedését általában a népesedési folyamatok is támogatják. Európában Írország közelmúltbeli története szolgál hasonló tanulságokkal.

A kelet-közép-európai régióban is azoknak az országoknak jobbak az esélyei, amelyekben az iskolázottság magas és növekvő. Észtország esélyei elvben jók, ráadásul az utóbbi években – az elmúlt három évtized katasztrofális népesedési trendjei után – fordulat mutatkozik a demográfiai folyamatokban is. Általában nem várható ilyen demográfiai fordulat térségünkben: az ENSZ prognózisa szerint a világ tíz leggyorsabban fogyó országának mindegyike a kelet-közép-európai régióban található. A legrosszabb demográfiai kilátásai Bulgáriának vannak: a következő 33 évben népességének negyedét elveszítheti. Magyarország is rajta van a tízes listán: 2050-re a népesség 8,3 millió főre csökkenhet.

Nálunk nemcsak a népesedési folyamatokkal van a probléma, hanem az iskolázottsági trendekkel is. Az elmúlt években trendszerűen csökkent a felsőoktatásban részt vevő magyar fiatalok száma, és a KSH adatai szerint a 25–29 éves népességen belül egyre kisebb a felsőfokú végzettséget szerzők aránya: míg 2012-ben a korosztály közel 32, 2016-ban már csak 28 százaléka szerzett felsőfokú diplomát. Ez nyilvánvalóan kedvezőtlen hatású a képzett munkaerő kínálatára, így közvetve a magyar gazdaság innovációs potenciáljára is.

Gond van a szakképzésben is, ami részben egy szakpolitikai félreértés következménye. Köllő János elemzése a Munkaerőpiaci Tükörben meggyőzően mutatja, hogy a duális képzési rendszer azokban az országokban (Dániában és Németországban) volt sikeres, ahol erős közismereti alapokra, vagyis hosszabb és az örökölt családi hátrányok leküzdésére fókuszáló közoktatási periódusra épült. Nem véletlen, hogy a magyar vállalatok is a jobb általános tudással rendelkező szakmunkásokat részesítik előnyben, mert ők hosszabb távon is jobban tudnak alkalmazkodni a munkaerőpiaci változásokhoz. Magyarország tartós felzárkózásához tehát alaposan át kell gondolni a felsőoktatási és a szakképzési politikánkat.