A politikai stabilitás gazdasági jelentőségéről
A választási hajrában elkezdődött a számháború. Hogyan állunk régiós vetélytársainkhoz és saját lehetőségeinkhez képest az emberhez méltó életkörülmények megteremtésében. A legszebb a jelenségben, hogy erről ma már legalább lehet beszélni, hisz vannak eredmények a 2007–2008-as válság által megmutatott kilátástalan helyzet után.
Ne feledjük, a hazai közgazdászok hangadó többsége kis túlzással még azon vitatkozott 2011-ben, hogy a 2010 utáni gazdaságpolitikai fordulat vajon falnak vágja-e az országot, vagy szakadékba taszítja. Aztán ahogy az általunk remélt és várt eredmények elkezdtek jelentkezni, a válasz az volt, hogy ez minden bizonnyal csak átmeneti.
Amikor régiós vetélytársainkhoz hasonlítjuk az elmúlt időszak teljesítményét, alkalmas kiindulási pontot és összehasonlítási horizontot kell választanunk. Magyarországot sújtotta a legnagyobb mértékben a 2007–2008-as pénzügyi válság a visegrádi négyek közül: a magyar gazdaság a Világbank adatai szerint már 2006-ban a világ hetedik legnagyobb külső adósságú gazdasága volt GDP-arányosan, egy hellyel Sierra Leone mögött. Nettó külső tartozásállományunk 2010-re 50-70 százalékponttal haladta meg régiós vetélytársainkét.
Államadósságunk 2002-ben még 12 százalékponttal az euróövezet államadóssága alatt alakult, 2009-re a különbség eltűnt, 2018-ra pedig újra 17 százalékponttal alacsonyabb az adósságrátánk.
A magyar gazdaságpolitika a közgazdasági gondolkodás fejlődését megelőzve és annak példát szolgáltatva lábalt ki a válságból, elsőként szakítva az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap mainstream, neoliberális ajánlásaival. Nemcsak kilábalt a válságból, hanem új növekedési modellt is alkotott, amely egyszerre bér- és tőkevezérelt a korábbi kizárólag tőkevezérelt növekedési modellel szemben, ami ugyan a fejlett nyugati gazdaságok megduplázódásához vezetett az elmúlt három-négy évtized leforgása alatt, de az emberhez méltó életkörülmények biztosításával szinte semmit sem törődött.
Az adóparadicsomok létrehozásával a globális értékláncok kivonták magukat a nemzetállami adózás alól, egyre súlyosabb adóterhelést kényszerítve a munkajövedelmekre, egyre kevesebb pénzt hagyva a költségvetésekben. A nemzeti gazdaságpolitikák elárulták saját munkavállalóikat és kisvállalkozóikat.
Ezzel az önfelszámoló szuperkapitalista modellel szakított a magyar gazdaságpolitika 2010 után, hogy visszatérjen a piacgazdaság alaptörvényeihez. Hazánkban a korábban négy évtized alatt 53 százalékról 22 százalékra csökkenő nettó bérhányad 2017 végére 30 százalékra emelkedett. Az 1970 és 2010 közötti 28 százalékos nettó reálbér-növekedéssel szemben 2010 és 2017 között 36 százalékos nettó reálbér-növekedést regisztrálhattunk.
Az Eurostat statisztikái szerint Magyarországon csökkent a legnagyobb mértékben, mintegy 40 százalékkal a súlyos anyagi nélkülözésben élők aránya. 2016 végén kevesebben éltek Magyarországon súlyos anyagi nélkülözésben, mint az elmúlt húsz évben valaha, noha tudjuk, hogy egy nélkülöző is pont eggyel több, mint a kívánatos. Míg az átlagbéren tízezer forintos emelés esetén az állam elvont hétezer-kétszáz forintot 2010 előtt, 2018-ban már csak négyezer-háromszázat, és a cél, hogy a következő négy évben ez az összeg jóval négyezer alá csökkenjen.
Egy átlagos közepes méretű vállalat adóterhelése a Világbank módszertana szerint 2002 és 2010 között 52–56 százalék között alakult, ma 39 százalék, s a cél, hogy 30-35 százalékra csökkenjen.
A szóban forgó eredményeket nem lehetett volna elérni stabil, erős politikai akarat nélkül, amely képes a globális értékláncokkal szemben ellenállást felmutatni a közgazdaságtan és a neoliberális gazdaságpolitikai guruk által magára hagyott kicsik védelmében.
Elég, ha csak arra gondolunk, milyen támadások érik 2011 óta a szektorális különadókból és az államadósság kamatmegtakarításaiból a családoknak minden évben félmillió forint jövedelmet átcsoportosító magyar gazdaságpolitikát. Politikai stabilitás, erős politikai akarat nélkül aligha tartható fenn a globális egyensúlyra törekvés.
