Az egyik legnagyobb elvárás az volt az euróval szemben, hogy az amerikai dollár riválisa lesz a világ második számú tartalékvalutájaként. Ez a remény nem vált valóra, de a remény hal meg utoljára. Ebben a szellemben az Európai Bizottság decemberben kiadott egy közleményt Úton az euró erősebb nemzetközi szerepe felé (sic!) címmel. A bizottság, mint a legtöbb európai politikai döntéshozó, abból indul ki, hogy az eurózóna profitálna abból, ha az eurónak nagyobb globális szerepe lenne. Ez azonban nem feltétlenül igaz.
Az egyik ilyen haszon állítólag az euróbankjegyek eurózónán kívüli széles körű használatából származik. Legalább e tekintetben az euró nagy sikernek számít.
A forgalomban lévő pénzmennyiség megduplázódott az elmúlt húsz évben mind abszolút mértékben, mind az eurózóna GDP-jének arányában. A forgalomban lévő euróbankjegyek értéke 1,2 ezermilliárd euróra tehető.
A bankjegyek kibocsátásának gazdaságossága azonban megváltozott. Korábban ez nyereséges tevékenység volt a jegybankok számára, mivel a hasznot – elég jó hozamok mellett – államkötvényekbe tudták fektetni. Ötszázalékos kamat és az 1,2 ezermilliárd euró értékű forgalomban lépő bankjegyek mellett
az Európai Központi Bank (EKB) évi mintegy 60 milliárd eurós bevételre tett szert. Bár kicsinek számít az eurózóna 10 ezermilliárd eurós összesített GDP-jéhez képest, ez az összeg az EU költségvetésének csaknem a felét teszi ki.
A jelenlegi negatív kamatok mellett azonban a bankjegykibocsátás már nem tekinthető nyereségesnek.
A másik érv az szokott lenni a globális tartalékvaluta-szerep mellett, hogy azzal a külföldi hitelfelvétel olcsóbbá válik. Ez a „túlzott privilégium” – ahogy elhíresült mondásában Valéry Giscard d’Estaing még francia pénzügyminiszterként megfogalmazta –, amelyet az Egyesült Államok élvez abból adódóan, hogy a dollár a világ fő tartalékvalutája.
Miközben azonban a dolláralapú kibocsátása egy fontos előny az USA (a világ legnagyobb adósa) számára, addig az eurózóna nettó hitelezőnek számít. Továbbá miután a reálkamatok mértéke magasabb a dollár esetében, kedvezőbb volna az eurózóna külső eszközei szempontjából, ha azok dollár- és nem euróalapúak lennének.
Globális tartalékvalutával annak a nagy gazdaságnak éri meg rendelkeznie, amelyik nincs nagyon kitéve a világ többi részének. Az Egyesült Államok alkalmas erre a szerepre.
A valamivel kisebb eurózóna-gazdaság esetében ennek kevesebb értelme lenne, ahol a termékek és a szolgáltatások kereskedelme a teljes több mint egynegyedét teszi ki. Továbbá az eurózóna részesedése a világgazdaságban az euró létrejöttekor még 25 százalékos volt. Ez az arány mára 15 százalékra csökkent, és hamarosan 10 százalék alá esik.
Az USA relatív súlya természetesen csökkenni fog, ahogy Kína és India továbbra is gyorsabb ütemben növekszik. A dollár azonban meg fogja őrizni hagyományos kulcsdevizaszerepét a nemzetközi kereskedelmi tranzakciók terén, amíg Kína korlátozza a tőkemozgásokat a gazdaságának kontrollálása érdekében. Az euró másfelől csak úgy növelheti globális szerepét, ha gyors növekedés révén lassítja az eurózóna-gazdaság relatív csökkenését.
Még ha azt feltételezzük is, hogy az eurózóna relatív visszaesése folytatódik, az sem szükségszerűen jelenti majd az életszínvonal csökkenését. A japán gazdaság globális GDP-hez viszonyított aránya az elmúlt húsz évben megfeleződött, viszont az ország életszínvonala tovább emelkedik, még ha lassabb mértékben is.
Összességében jó dolog, hogy nem vált valóra az a korai remény, hogy az euróból egy valódi globális valuta lesz. Az eurózóna éppen elegendő gazdasági problémával néz szembe anélkül is, hogy még a globális tartalékvaluta-kibocsátói szerepéből adódó terhek is ráháruljanak.
Copyright: Project Syndicate, 2019
