Az IMF legújabb áldozatai
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) következő vezérigazgatójának kiválasztási folyamatát meg kell változtatni. Különösen azzal a hagyománnyal kellene szakítani, hogy egy európait választanak meg a szervezet élére. Ez azon az Egyesült Államokkal kötött tisztességtelen és anakronisztikus gentlemen’s agreementen alapul, amelyet a szervezet 75 évvel ezelőtti megalapításakor hoztak tető alá. Ennél is fontosabb azonban, hogy a hitelezéssel kapcsolatos, régóta érvényben lévő megközelítést át kell alakítani.
Az IMF téves szakpolitikai intézkedéseinek hosszú a története, ebből azonban keveset tanultak. Gondoljunk Argentínára.
2018 közepén az IMF csaknem 57 milliárd dollár értékű, erősen front-loaded jellegű (a megállapodás elejére összpontosuló) hároméves hitelt hagyott jóvá az országnak – ez a szervezet történetének legnagyobb kölcsöne – azok után, hogy Mauricio Macri államfő számos meggondolatlan döntést hozott.
Tavaly Argentína költségvetési és folyó fizetési mérlegének hiánya meghaladta a GDP 5 százalékát. A gazdasági és pénzügyi válság következtében az államadósság a GDP csaknem 90 százalékára emelkedett, a tőkekivonás a pezó árfolyamának összeomlását okozta, és az infláció is megugrott. Donald Trump amerikai elnök nyomására (aki üzleti kapcsolatban állt Macrival) az IMF – Christine Lagarde vezérigazgató aktív támogatásával – közbelépett.
A hitel nagysága valóban korábban nem látott mértékű, és a korábbi IMF-hitelprogramok összes megszokott jellemzőjével nyújtották. A hitelért cserébe Argentínának jelentős költségvetési lefaragásokat kellett végrehajtania, hogy az elsődleges költségvetés 2019-ben egyensúlyba kerüljön, és jelentősen csökkenjen az ország külső hiánya. Argentína teljesítette az előírásokat, a gazdasági helyzete pedig folyamatosan romlott. Jelenleg az infláció meghaladja az 55 százalékot, a szegénységi ráta a 30 százalékot, a kibocsátás és a foglalkoztatás szintje csökken. Távolról sem közelítik a beruházásokra és a növekedésre vonatkozó IMF-célt, amelyet már kétszer is módosítottak.
A valutaalap már járt hasonló cipőben. 1998-ban, amikor Kelet-Ázsiában tombolt a pénzügyi válság, öt alkalommal kellett új megállapodást aláírnia Thaifölddel pontosan azért, mert az általa megkövetelt megszorítások végrehajtásával egy időben az ország nem tudta teljesíteni a megszabott makrogazdasági célokat.
Távolról sem tanulva az 1990-es ázsiai pénzügyi válság félrekezeléséből, az IMF ugyanezeket a hibákat követte el Európában is, miután a 2008-as globális pénzügyi válság a szakadék szélére lökte az eurózónát. Nem engedte, hogy Görögország csődöt jelentsen a magánhitelezőkkel szembeni hatalmas adóssága miatt, hanem – az EKB-val és az Európai Bizottsággal közösen – hitelt nyújtott az országnak. Az ehhez kapcsolt megszorításokra vonatkozó követelmények lehetetlenné tették az adósságok visszafizetését.
Az IMF 2013-ban egy jelentésben elismerte: alábecsülte, hogy a megszorításoknak milyen következményeik lesznek a görög gazdaságban. Ez biztató jelnek tűnt. Öt évvel később ez a felismerés mégsem tükröződött az Argentínával, valamint egy másik latin-amerikai országgal nemrégiben megkötött megállapodásokban.
Márciusban az IMF 4,2 milliárd dolláros, három évre szóló hitelt hagyott jóvá Ecuadornak az államadósság csökkentésére és a gazdaság megreformálására. Cserébe gyors költségvetési konszolidációt követeltek meg: bércsökkentést, az állami alkalmazottak számának leépítését, magas energiaárakat és magasabb közvetett adókat. Ezek az intézkedések valószínűleg a GDP azonnali visszaesését váltják ki, és a jelenlegi recesszió végig fennmarad a hitelprogram négy éve alatt.
Az IMF valahogy mégis meggyőzte magát arról, hogy a növekedés csak kismértékben fog csökkenni 2019-ben, mielőtt 2020-ban ismét fellendülés indul, ahogy a magánszektor üzleti bizalmának – költségvetési megszorításokkal és privatizációval történő – erősödése fokozza a tőkebeáramlást.
Az IMF logikája szerint még ha a foglalkoztatás és a fogyasztás szintje csökken is, és a gazdaság recesszióba kerül is, a GDP 1,9 százalékát adó nettó tőkekiáramlás 2020-ra a GDP 4,9 százalékát kitevő nettó tőkebeáramlásra fordul át.
A logika téves, ami be fog bizonyosodni. (Egyértelműnek kellene lennie: egy kínlódó gazdaság nem vonzó a magántőke számára.) Közben azonban nő majd a munkanélküliség, csökken az életszínvonal, szélesedik az egyenlőtlenség, és egyre nagyobb lesz a szegénység.
Megmosolyogtató lehetne az IMF bizarr hite az expanzív megszorításokban, ha nem lenne annyira káros hatású. Miként tudja az IMF igazolni ezt a megközelítést ilyen gyenge eredmények után? Az egyik magyarázat erre az elszámoltathatóság hiánya lehet, ami áthatja a szervezet bürokráciáját egészen a legfelső szintekig. Ha ez a helyzet, akkor az elszámoltathatóság terén történő előrelépés és a hitelezési megközelítésnek a gazdasági realitásokkal való összeegyeztetése kell hogy az IMF következő vezérigazgatójának fő feladata legyen.
Copyright: Project Syndicate, 2019
