Több közgazdászra lenne szükségünk
A The New York Timesban nemrégiben megjelent publicisztikájában Binyamin Appelbaum az Egyesült Államokban tapasztalható növekvő egyenlőtlenségért egyértelműen a közgazdászokat tette felelőssé. Többek között Robert Lucas Nobel-díjas közgazdászra utalt, aki a politikai döntéshozók figyelmét a redisztribúció kérdéséről a növekedés problémájára irányította. A közgazdászok azonban egyáltalán nem ignorálták az egyenlőtlenség problémáját. Ez a kérdés a fő kutatási területükké vált az elmúlt évtizedben, és az amerikai közéleti diskurzusokban is megjelent.
A közgazdászszakmának nem szabad defenzívnek lennie az olyan kritikákkal szemben, mint amelyet Appelbaum is megfogalmazott. Természetesen nem mindentudók.
A tudomány éleslátása – különösen a jólétet erősítő piaci alapú intézkedések támogatása terén – azonban sokszor igazolódott.
Amikor az 1980-as években elkezdtem dolgozni a makro-közgazdaságtan területén, akkor ezt a tudományágat még mindig keynesi modellek dominálták. Az akkor vizsgált kérdések most ismét divatosak, például, hogy mi okozza a gazdasági ciklusokat, vagy hogy a munkanélküliség és az infláció között van-e célkonfliktus.
Az 1980-as évek végétől a 2008-as válságig tartó két évtizedben azonban a makroközgazdászok a gazdasági ciklusokról a gazdasági növekedésre helyezték a fókuszt. Ebben pedig fontos szerepet játszott a chicagói egyetem közgazdászainak, például Robert Lucasnak a befolyása.
Habár nem mindig értek egyet chicagói kollégáimmal, abban igazuk volt, hogy támogatták a piaci alapú intézkedéseket. A piacok nem tökéletesek, azonban az a rendszer, amely eltérő módon jutalmaz embereket az erőfeszítéseikért, hatékonyabbnak tekinthető a társadalmi szerveződés bármely más ismert formájához képest az emberek szegénységből való kiemelésében.
Ha az egyenlőtlenség csökkentése lenne a prioritás, akkor a válasz talán az lenne, hogy a kapitalista piacgazdaság felől mozduljunk el a szocialista vagy kommunista rendszerek irányába. Ezt a megközelítést kipróbálták a 20. században, nevezetesen a Szovjetunióban és Kínában, ami mindkét esetben szörnyű eredménnyel járt.
Az egyenlőtlenségért és a gyors globalizációból adódó más problémákért a piac intézményét vádolni visszalépés lenne.
A piaci kapitalizmust a 20. század elején kudarcra ítéltnek gondolták az elképesztő mértékű egyenlőtlenség miatt, amelyhez hasonló jelenséggel ma ismét találkozhatunk. A piaci kapitalizmus bukásáról szóló írások – mint Mark Twain művei – azonban nagyban túlzók voltak. A piacok ellenálló képessége jelentős hatékonyságukat tükrözi a látszólag megoldhatatlan problémák kezelésében. A piacok azonban politikai és intézményi korlátok között működnek, amelyek úgy jönnek létre, hogy a politikai döntéshozók tanulnak a hibáikból.
A tőkepiacok deregulálása az 1980-as években túl messzire ment. Való igaz, hogy a dereguláció kedvező hatásokkal járt, és csökkentette az egyenlőtlenséget. Ezek az előnyök a nyugati városi elitnél és a kínai, indiai parasztoknál voltak érzékelhetők. Ahogy a Prosperity for All című könyvemben írtam, biztosan van egy jobb intézményi architektúra, amelynek révén megőrizhető a két évszázados demokratikus fejlődés.
A 19. és a 20. században a nyugati demokráciák a politikai jogok olyan rendszerét hozták létre, amely lehetővé tette, hogy a munkás- és középosztálybeli polgárok részesüljenek a piac kedvező hatásaiból. A globális tőkeáramlás azonban folyamatosan erodálja ezeket a jogokat, mivel felszámolja a demokráciák azon képességét, amellyel a piacok hasznát közvetíti a polgároknak.
Erre nem az a megoldás, hogy felszámoljuk a szabad piacokat, hanem az, hogy újraalakítjuk az intézményeket. Ahhoz pedig, hogy ezt megfelelően csinálhassuk, nem kevesebb, hanem több közgazdászra van szükségünk.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
