Új igével gazdagodott a magyar nyelv a múlt héten: rubelesíteni. Az értelmező kéziszótárban a szócikk valami ilyesmi lesz:
meglévő szerződésben a pénznem rubelre módosítása.
Az igét jelenleg csak a hosszú távú orosz gázszerződésekkel kapcsolatban használjuk, de elképzelhető, hogy más orosz termékekért is (a búzától az urániumig) hamarosan rubelben kell majd fizetni. Ezért szeretnék a rubelesítésről néhány kereskedelmi és szabályozási gondolatot felvetni.
A legfontosabb:
a rubelesítéssel nem értek egyet. Több európai uniós országban kell a helyi energiáért helyi pénznemben fizetni, s ebben nincs semmi furcsa. Ilyen volt az MVM áramárverése Magyarországon hosszú évtizedekig (forint/megawatt per óra); Lengyelországban az áram ma is złoty/megawatt per óra alapon kereskedik.
De ez az orosz eset más:
itt egy már meglévő szerződéses rendszer változik. Az új szabályozás mesterséges keresletet teremt a korábban beszakadt rubelre, de ezért a pillanatnyi előnyért nagy árat fizetnek a jövőben az orosz exportőrök. A kötelező rubelben fizetés elrendelése megnöveli az orosz szabályozási kockázatot.
Ha egy átlagolvasó nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent, az érthető. De az elmúlt napokban néhány uniós politikus reakciójából is az látszik, mintha ők sem értenék, miről van itt szó.
A nemzetközi szerződések jogi és szabályozási környezetben működnek. Ha minden simán megy (az eladó időben szállít, a vevő a szerződés szerint fizet, és az áru jó), akkor a felek talán észre sem veszik, hogy ez a jogi és szabályozási rendszer ott van a szerződés mögött. A dolog akkor kezd izgalmas lenni, amikor valaki (kormány, adóhatóság, szabályozó testület) belenyúl a szerződésbe valamilyen jogi vagy szabályozási változtatással. A szabályozási kockázat arról szól, mi a valószínűsége annak, hogy a szerződés időtartama alatt lesz(nek) ilyen változás(ok). Ma már csaknem minden kereskedelmi kockázatra (ár, árfolyam, időjárás stb.) van „hedge” (kockázatot csökkentő üzlet), kivéve pont a szabályozási kockázatot. Ennek klasszikus példája a március végén kihirdetett orosz elnöki rendelet a hosszú távú gázszerződések elrubelesítéséről.
Az EU-ban mintha néhányan megfeledkeztek volna az előzményekről. Senki sem kényszerítette az EU-s vásárlókat annak idején arra, hogy hosszú távú orosz gázszerződéseket kössenek. Ők maguk versenyeztek egymással abban, hogy ki tud nagyobb és hosszabb szerződést szerezni, néha sajnos nem egészen tiszta eszközökkel. Mások a szerződések helyett emelt szintű versenyt futottak: csak az számított „well established” európai olajcégnek, amelynek volt valamilyen orosz joint venture partnere. És végül ott volt a szuperliga: azok az európai cégek, amelyek részt vettek az Északi Áramlat-projektben. A moszkvai éjszakai élet egy átdolgozott nap után úgy nézett ki, mint egy versenyistálló: a napközben egymás ellen licitáló uniós vevők éjszaka gyakran egymásba botlottak a város híres bárjaiban. Ebben az őrült versenyfutásban az európai vevők az orosz szabályozási kockázatról vagy egyszerűen elfeledkeztek (jobbik eset), vagy simán bevállalták, több évtizedre előre (rosszabb, de valószínűbb). Tették ezt egy olyan ország esetében, amelyik maga is csak 1991 decembere óta létezett a mai formájában, és a hosszú távú szerződések aláírásakor sem jogi, sem szabályozási precedensek nem voltak. Most, amikor ez a korábban figyelembe nem vett szabályozási kockázat beüt, az uniós politikusok úgy tesznek, mintha arról sohasem hallottak volna. Reakciójukról a híres skót bíró, Lord Dervaird szavai jutnak eszembe: hagyták a kutyát a kertben aludni, most meg reklamálnak, hogy nem ugatott. Egyoldalú szerződésmódosításról beszélnek, pedig itt valójában a külső szabályozási környezet változott:
a márciusi elnöki rendelet előírja az úgynevezett nem barátságos vevőknek a rubelben fizetést. Összefoglalva: az elrubelesítés nem helyes, de ez olyan szabályozási kockázat, amelyről az uniós vevők tudtak, vagy tudniuk kellett volna. Konyhanyelven: ez bizony benne volt a pakliban. Mit lehet most tenni?
Az első lépés az elnöki rendelet elolvasása – nem mindenki tette ezt meg, mielőtt nyilatkozott volna, és ezzel csak hozzájárult a hisztériához. Az új fizetési eljárás valahogy így néz ki (több részletszabály még hiányzik): a külföldi vevő speciális valuta- és rubelszámlát nyit a Gazprombanknál (nincs rajta a szankciós listán) egyszerűsített eljárásban (például nem kell személyesen megjelenni, és a pénzmosási átvilágítást is csak később végzik el). A vevő pénzt utal át a valutaszámlájára a szerződés eredeti pénznemében (általában euróban), amelyet a Gazprombank a moszkvai tőzsdén (MICEX – RTS) szervezett aukción átvált rubelre, majd ebből kifizeti az eladót. A fizetés akkor van teljesítve, amikor a pénz megérkezik a Gazprom rubelszámlájára.
Az elnöki rendelet felhatalmazza az orosz nemzeti bankot, hogy hivatalos magyarázatot adjon ki a fentiek értelmezésére – erre szükség is lesz, mert a rendelet zavaros. Például kérdéses, hogy a Gazprom továbbra is euróban számláz-e, vagy rubelben. Honnan tudja a vevő, hogy pontosan mi lesz az euró-rubel árfolyam az átváltás napján? És ki dönti el, melyik nap váltják az eurót rubelre? Mi történik, ha a külföldi vevő több vagy kevesebb eurót utal át a speciális valutaszámlájára (ami elég valószínű, hiszen a vevő sohasem fogja pontosan eltalálni az euró-rubel árfolyamot)?
Végül ott a vészkijárat, ha nagyon rosszul sülne el ez az egész: a külföldi befektetések felügyeletéért felelős bizottság engedélyezheti, hogy külföldi vevők a rendeletben foglalt szabályok mellőzésével fizessenek a gázért. Ettől lesz az egész elrubelesítés olyan, mint Mátyás király esete az okos lánnyal. A lány hozott is ajándékot, meg nem is: az oroszok rubelesítettek is, meg nem is. A legnagyobb veszély itt az, ha a kivételes engedélyekért újra beindul az EU-s vásárlók lobbigépezete. Mint annak idején a szerződésekért és a joint venture partnerekért, most az engedélyekért fognak esztelenül egymás ellen licitálni az európai vevők.
Az elrubelesített fizetési rend első tesztje áprilisban lesz, a márciusban már leszállított gáz kifizetésekor. Több kommentátor megjegyezte, hogy nem is komoly ez az elnöki rendelet, hiszen április 1-jén nem állt le a gázszállítás Oroszországból. Ez megint félreértés:
a rendelet a fizetési rendre vonatkozik, nem pedig a fizikai szállításra. Az április 1-jén leszállított gázért az európai vevő csak valamikor április második felében vagy májusban fizet. A gázszállítás április elején zavartalan lesz.
Összefoglalva:
a hosszú távú gázszerződések elrubelesítése szerencsétlen döntés volt.
De nem egyoldalú szerződésmódosításról, hanem olyan szabályozási kockázatról van szó, amelyet az EU-s vevők a hosszú távú szerződések aláírásakor évtizedekre előre bevállaltak. Az új fizetési rend éles tesztje tehát valamikor április második felében lesz, a mai gyorsan változó világban addig még bármi megtörténhet.
