Az elmúlt időszakban hozzászokhattunk ahhoz, hogy az európai politikai döntéshozók olyan sűrűn jelentenek be újabbnál újabb szakpolitikai célokat és politikai elveket, hogy azt követni is nehéz. Nem látszik világosan, hogy a jelenlegi válságos helyzetben az energiahordozók beszerzése kapcsán például mi a fontosabb. Az ellátásbiztonság, a megfizethető ár, a klímavédelem, vagy mindezek felett állnak olyan magasztosabb kritériumok, mint az adott exportország demokratikus berendezkedése és morális megítélése? Az Európai Unió ezeknek a prioritásoknak a felvázolásában nem következetes. Mintha nem lenne stratégiája, és bosszantó ellenmondásokba futna bele. Olykor a praktikumot érvényesíti, olykor az elvszerűségben hisz.

Az orosz–ukrán háború kitörése kapcsán az EU állást foglalt Ukrajna támogatása mellett. 

A tagállamok humanitárius segítséget nyújtanak Ukrajnának, segítik az ukrán gazdaság életben tartását, mérsékelik az ukrán emberek szenvedéseit, és erkölcsi okokból az orosz gazdaságra mért szankciókkal igyekeznek megfékezni az orosz offenzívát. 

A tagállamok egy részének tiltakozása ellenére a szankciók az energiaszektorra is kiterjedtek: az Európai Bizottság nyomására az ötödik szankciós csomagban az orosz szén embargója, a hatodikban pedig a tengeri úton szállított orosz olajra vonatkozó embargó is megjelent. Ez utóbbi ráadásul azt követően került be az Oroszországgal szemben alkalmazott szankciók körébe, hogy a március 10–11-én Versailles-ban tartott állam- és kormányfői találkozón az országok egy része jelezte, az energiaszektor szankcionálása elfogadhatatlan. Mindeközben természetesen a kőolaj felhasználása elengedhetetlen a gazdaság működtetéséhez, emiatt felmerült a kérdés: ha nem az erkölcsileg elítélendő Oroszországtól, akkor honnan máshonnan vásároljunk olajat?

Az olasz Eni SpA és a spanyol Repsol SA olajvállalat júliustól megkezdheti a venezuelai olaj szállítását Európába. Nem csak Olaszország és Spanyolország csapott le az olcsó venezuelai olajra. A korábbi tilalmat feloldva az amerikai kormány is felhatalmazta a Chevron olajvállalatot, hogy ugyanezen célból tárgyalásokat kezdjen a Maduro-kormánnyal. Teszi ezt az EU és az USA annak ellenére, hogy eddig antidemokratikusnak tartotta a latin-amerikai ország rezsimjét. A jogállamiság és a polgári jogok megsértése miatt az EU számos venezuelai vezetőt vett már fel szankciós jegyzékébe.

Gas flame in front of oil rig (Russia)
Fotó: ahopueo

Az Európai Unió erkölcsi okokból nem akar Oroszországtól energiahordozót vásárolni, ugyanakkor látni kell, hogy a tagállamok nem mindig olyan finnyásak, amikor az emberi jogok megsértéséről van szó. Az EU nem csak az ilyen értelemben kétes hírű Venezuelától szerez be olajat. 2005–2019 között közel 3,1 billió euró értékben importált olajat olyan államokból, amelyeket a Freedom House nem sorolt a szabad országok közé. 

Az öt legfontosabb importforrás, Oroszország mellett, Szaúd-Arábia, Líbia, Kazahsztán és Irak. 

Ugyanezen időszak alatt a Freedom House által csak részben szabadnak minősített országokból közel 411 milliárd eurónyi importolaj érkezett, döntően Nigériából, kisebb részen Mexikóból és Kuvaitból. A nem szabad országokból 2019-ben behozott több mint 2,5 milliárd hordó olaj közel 60 százalékát a demokrácia szabályairól szívesen prédikáló öt ország importálta: sorrendben Olaszország 404, Németország 374, Spanyolország 277, Franciaország 254, Hollandia 194 millió hordót.

Hasonló paradox morális helyzetet szült az is, amikor Németország legutóbb Katarral kötött átfogó energetikai együttműködést. Németország, Európa legnagyobb gazdasága évente mintegy 100 milliárd köbméter földgázt fogyaszt. Ennek mintegy 55 százaléka Oroszországból érkezik az Északi Áramlat 1. vezetéken keresztül, amit pótolni kellene valahonnan. Katar azt tervezi, hogy 2024-ben megkezdi a cseppfolyósított földgáz (LNG) szállítását Németországba. 

Ezzel az a gond, hogy az LNG drágább és környezetszennyezőbb, mint a vezetéken érkező földgáz, ráadásul Katart több ízben is kritizálták az emberi jogok megsértése miatt. 

Legutóbb a melegjogi szervezetek emeltek szót az arab ország ellen, mivel a homoszexuálisokat három évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatják, bizonyos esetekben pedig halálbüntetés jár a szexuális identitás felvállalása miatt. Oroszország és Irán után Katar rendelkezik a világ legnagyobb földgáztartalékával. Az S&P Global Commodity Insights adatai szerint Katar már most is kulcsfontosságú LNG-szállító az európai piacon, 2021-ben összesen mintegy 23 milliárd köbmétert exportáltak a kontinensre, ami a teljes európai fogyasztás körülbelül 5 százalékát tette ki. Katar legnagyobb felvevőpiaca Olaszország (6,6 Mrd köbméter), az Egyesült Királyság (6,2 Mrd köbméter), Belgium (3 Mrd köbméter), Spanyolország (2,7 Mrd köbméter) és Lengyelország (2,4 Mrd köbméter) volt. 

A háború kitörése óta Európa számos elvet rúgott fel, hogy elvi kérdésekben következetes maradjon. A hosszú távú gázbeszerzési szerződéseket az EU nem nézte jó szemmel, most kifejezetten ilyeneket akar megkötni. A kitermelési technológia, a metánterhelés és a szállítás karbonlábnyoma miatt az LNG körülbelül  harmadával károsabb a környezetre, mint a vezetékes gáz és drágább is. Ráadásul morális okokból az EU a korábban elítélt vagy egyenesen szankcionált Oroszországhoz képest most kevésbé erkölcstelennek gondolt országokból próbál meg energiahordozókhoz jutni, ami nem tűnik túl etikusnak.