Vajon tudatában vagyunk-e, hogy az egyik legnagyobb kincs az ember és az élővilág számára a víz, az ivóvíz, a tiszta víz? Amikor kinyitjuk a vízcsapot, magától értetődőnek tűnik, hogy folyik belőle a víz, szomjunkat oldjuk, főzésre, mosásra tisztálkodásra használjuk, mert a víz éppúgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, életünk biológiai fönntartásához, ahogy a levegő, az oxigén. Ez jut eszembe minden alkalommal, amikor esténként az egyik tudományos csatornán az Élet a fagypont alatt című dokumentumsorozatra kapcsolok. Ott a messzi, embert próbáló jeges, sötét északon heroikus küzdelem folyik az ivóvízért, ahol minden cseppje kincs, betű szerint élet, ahol a vaskályhákban mindig lobognia kell a lángoknak, mert a tűz és a tüzelő beszerzése a mínusz 30-40 fokos farkasordító hideg ellen az egyedüli védelem.
Eszembe jut a 2016-ban Budapesten megrendezett Víz Világtalálkozó mottója: „A víz összeköt”, és az ott megfogalmazott óhaj: „az újabb XXI. századi konfliktusok és globális kockázatok helyett a víz az együttműködés, a béke és fejlődés forrása legyen a világ minden fenntartható fejlődésben érdekelt országa számára”. Ki gondolhatott volna akkor az egész világon végigsöprő, senkit se kímélő világjárványra, és a szomszédunkban pusztító háború apokaliptikus képeire.
Aztán – gyakorlatiasabb szempontból – eszembe jut a tavalyi hőség, a vízhiány, a földjeink szenvedése az aszálytól, a településeink egy részét érintő ivóvízhiány, a lajtoskocsik cseppet sem szívderítő látványa.
És amit a mérnök odagondol: a víztározók hiánya, a vízhálózatok korszerűsítésének elodázhatatlan feladata.
És mennyi minden történik a folyókkal, ha most csak a Dunát veszem, amely fölött naponta áthaladok: a Dunáért folyamatosan van tennivalónk, a város folyója folyamatosan ad munkát a mérnököknek.
Egy város és a rajta áthaladó víz kapcsolatát alapvetően meghatározza az, hogy biztosítani kell a folyó rendezett mozgását. Gátakat és rakpartokat építettünk, igyekeztünk optimálissá alakítani a víz fel- és kihasználását. Védeni kellett az évszázados épített értékeinket, miközben óvnunk kellett magát a vizet, a folyót. Gondoljuk csak meg, hogy a folyó a hajózhatóvá tétele például mekkora feladat, hiszen európai közlekedési ütőér is a Duna. Hasznosítanunk kell a rakpartokat, amelyek az idegenforgalom szempontjából fontos kikötőknek adnak otthont, hogy szerte Európába elvihessék az idelátogatók Budapest hírét.
A víz a város, Budapest éltető eleme, de a víz nem csak a folyót jelenti. A víz természetes szükséglete az élőknek: a lakossághoz vezetékeken jut el a víz. Buda első vízvezetékét Mátyás király építette. A vízművek telepítése, építése és korszerűsítése mindig fontos feladat volt, mert főleg a pesti oldalon sokszor fenyegetett vízhiány még XIX. században is, amelyet a magyar „vizes gondolkodás” egyik legnagyobbja, Széchenyi István panaszosan szóvá is tett A pesti por és a sár című írásában.
A víz kitüntetett helyet követel magának a bolygónk életében. A Víz világnapját 1993. március 22. óta ünnepli az emberiség. Ez a világméretű rendezvénysorozat az édesvizet helyezi fókuszba.
Rendkívül fontos, hogy tudatosítsuk: az édesvíz földünk vízkészletének 1 százalékát teszi ki, ez a mennyiség szolgálja ki a bolygó teljes népességét!
Fontos tudni, hogy a Föld számos országában nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz. Magyarországon és Budapesten nem ez a helyzet, mert mi azon szerencsések közé tartozunk, akik – a természeti adottságokból következően – jelentős vízkinccsel rendelkeznek. Hazai vízkincsünk megőrzése mindannyiunk közös felelőssége, óvó figyelemmel kell vigyáznunk rá!
Most nekünk – a tavalyi nehézséget látva – okos vízgazdálkodásra van szükségünk, mert ez a szakterület olyan tudományos és mérnöki kérdésköröket ölel fel, amelyek alapvetően befolyásolják életkörülményeinket, ezért közérdeklődésre tartanak számot. Ezért nekünk, mérnököknek az a feladatunk, hogy megalapozott szakmai érveinkkel megváltoztassuk a vízzel kapcsolatos, társadalmilag káros nézeteket. Idetartozik, hogy Magyarország speciális vízrajzi adottsága, hogy felszíni vizeink 96 százaléka külföldi vízgyűjtőkről származik, ezért az ide érkező szélsőséges eloszlású vízkészletek hasznosítását csak a vízmegtartó képességünk növelésével, víztározással, okos vízkormányzással lehet megoldani. Minél több víztározónk van, annál biztonságosabb az életünk, vagyis az újabbak építését nem lehet megspórolni.
A mezőgazdaság területén a klímakárcsökkentő talajművelés a kulcskérdés, ebben a talajminőség fenntartása, és javítása, továbbá a nedvesség- és a szervesanyag-kímélése a megoldás.
Még egy bekezdés a napjaink közvéleményét felkavaró, Debrecenben létesülő akkumulátorgyár környezeti, és kiemelten vízellátási kérdéséről.
A „vizes” mérnökök szerint ez nem jelent problémát. Létezik a debreceni Civaqua-program; e szerint a Tisza vizét a Keleti-főcsatornából a gyárhoz szállító vezeték szakaszból már 9 kilométer elkészült. Összesen 14 kilométer hosszú lesz a vezeték. Eközben a Tócó-patakig vezető szakasz is készül. A második szakaszban a Tócó-patakból a Nagyerdőbe, a harmadik ütemben a várostól keletre lévő jóléti tavakhoz, víztározókhoz jut majd víz. Így a várost egy valóságos „vízgyűrű” veszi majd körbe. A megépülő csatornán keresztül mintegy 1200 liter per másodperc vízhozammal érkezhet majd Debrecenbe a Tisza vize. Nem is beszélve arról, hogy az akkumulátorgyár „szürke vizet”, azaz tisztított szennyvizet használ.
Lényeges hozadéka e nagyszabású tervnek, hogy a nemcsak vízellátásról szól, hanem rehabilitációs és rekreációs célokat is szolgál.
E nemzetgazdaságilag is kiemelt beruházással kapcsolatos szakmai kérdéseket is tehát jó szívvel bízzuk a terület szakembereire, a felkészült, összefüggésekben gondolkodó mérnökökre! Megjegyzem, hogy a magyar vízépítő mérnökök munkáját a széles nagyvilágban ismerik, elismerik. Adjunk bizalmat nekik!
