Hatalmas versenyfutás zajlik a működőtőke-beruházásokért, globálisan és regionálisan egyaránt. A telephelyválasztás során rengeteg szempontot mérlegelnek a befektetők, ezek között vannak olyanok, amelyekre van direkt ráhatásuk a kormányzati szereplőknek (például mekkora közvetlen állami támogatást nyújtanak, milyen adókedvezményeket ígérnek és milyen addicionális infrastruktúra-fejlesztéseket vállalnak be a pozitív beruházási döntés érdekében), olyanok is, amelyeket az évekkel, de inkább évtizedekkel korábban hozott közpolitikai döntések határoznak meg (pl. egy adott régió általános infrastrukturális fejlettsége, a rendelkezésre álló munkaerő minősége stb.) és ezektől független tényezők is (pl. földrajzi adottságok).
Amikor 2015-ben az indiai Tata a tulajdonában álló Jaguar-Land Rover új gyárának keresett helyszínt, Európa mellett az USA és Mexikó is a térképre került. Magyarországi helyszín is versenyben volt, így a hazai gazdaságpolitika számára csalódás volt, amikor kiderült, hogy a beruházás Nyitrán, Szlovákiában valósul meg. A termelés az új gyárban 2018 októberében indult el. Nem sokkal később – 2018 novemberében – érkezett az a bejelentés, miszerint a Jaguar-Land Rover fejlesztéssel foglalkozó irodát is nyit Közép-Európában, mégpedig Budapesten. A hírrel kapcsolatban akadtak olyan hangok (kormányzati körökből is), hogy lám, végül is mi jártunk jól, hiszen a majdani hozzáadott értéke a Budapesten dolgozó mérnököknek akár túl is szárnyalhatja a nyitrai autógyártásét – de ezek nagy publicitást nem kaptak. Néhány emeletnyi iroda kibérlése és berendezése és (eleinte) száz mérnök alkalmazásának a politikai hírértéke nem ért fel a nyitrai 1,4 milliárd eurós beruházással és 1500 új munkahellyel. Pedig lehetett volna vele büszkélkedni, még úgy is, hogy gyorsan kiderült: a budapesti irodába nem az új modellek tervezése kerül, hanem a beszállítói minőségbiztosítással kapcsolatos feladatok – legalábbis eleinte. Mindazonáltal ez semmit nem von le abból, hogy a 21. századi értékláncban nem a gyártásból, hanem a kapcsolódó szolgáltatásokból származik a hozzáadott érték java. Csakhogy ez sokkal kevésbé kézzelfogható és sokkal nehezebben mérhető tevékenység, mint a gyártás.
Ahogy a feldolgozóipar, úgy a szolgáltatások is rendkívül színes képet mutatnak: ide tartoznak a jellemzően állami szolgáltatások (oktatás, szociális és egészségügyi ellátás, védelem, közigazgatás) és a zömében piaci szolgáltatások (kereskedelem, turizmus, szállítás-raktározás, pénzügyek, IT és kommunikáció, üzleti szolgáltatások). Különösen érdekes a fenti példába tartozó üzleti szolgáltatások (a statisztikai nyelvezetben: szakmai, tudományos, műszaki tevékenység, valamint adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenység) vizsgálata.
Amit ki lehet fejteni a rendelkezésre álló adatsorokból, az az, hogy a magyar gazdaságban az üzleti szolgáltatások növekedtek a legdinamikusabban az elmúlt 20-25 évben (míg 2021-ben 1995-höz képest az üzleti szolgáltatások forintban kifejezett hozzáadott értéke 17-szeresére bővült, a teljes GDP 9,5-szer lett nagyobb, a feldolgozóipar hozzáadott értékének a növekedése pedig 8,8-szeres volt).
A tavalyi 4,6 százalékos hazai gazdasági növekedéshez a feldolgozóipar 1 százalékot tett hozzá, az üzleti szolgáltatások pedig csaknem ugyanennyit, 0,9 százalékot.
A 2013–2022 közötti tíz évben a feldolgozóiparnak és az üzleti szolgáltatásoknak a hozzájárulása a gazdasági növekedéshez egyaránt átlagosan évente 0,5 százalék volt. A szolgáltatásexport egyre jelentősebbé válik a magyar gazdaságban – ebben pedig az üzleti szolgáltatások viszik el a prímet: háromszor akkora bevételt termelnek, mint a turizmus, a teljes hazai szolgáltatásexportnak pedig közel a felét adják.
Az üzleti szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma tavaly 364 ezer volt, ami jócskán elmarad a teljes feldolgozóiparban dolgozók 983 ezres számától. És akkor itt álljunk meg egy szóra: a gazdasági növekedéshez való hozzájárulása a közel egymillió embernek a feldolgozóiparban nagyjából ugyanakkora volt, mint annak az alig több, mint harmadannyi alkalmazottnak, akik üzleti szolgáltatásokat végeznek. Ez így volt tavaly és így volt az elmúlt tíz évben is. További statisztikai adatok nélkül is levonhatjuk azt a megállapítást, miszerint az 1500 nyitrai autógyári dolgozó munkájának a hozzáadott értéke aligha haladhatja meg egy néhány száz fős budapesti technológiai központban dolgozó irodista munkájának a hozzáadott értékét. Ez persze nem okoz nagy meglepetést, a pulóveres közgazdászok számára biztosan nem.
Ha pedig mind az anyagi, mind az emberi erőforrásaink szűkösek, akkor a sikeres gazdaságpolitika kulcsa nem lehet más, mint az abba az irányba történő elmozdulás, amelyet a tudásalapú gazdaság kifejezéssel jellemezhetünk leginkább. Igaz, hogy egy-egy szolgáltatóközpont megnyitása nem képes olyan médiafigyelmet kelteni, mint egy autógyáré, de a gazdasági növekedéshez legalább annyit hozzá tud tenni, a jóléthez pedig valószínűleg többet – sokkal kevesebb dolgozóval és kisebb ökológiai lábnyommal.
