Az építkezési főszezon előtt
Hosszú évek visszatérő témája, főleg az építkezési főszezon kezdetekor, hogy rendelkezésre áll-e vajon az a szakemberlétszám (és tegyük hozzá: minőségi), amit a nemzetgazdaság és a lakosság igényelne, vagyis a kezdődő szezonális munkákat lesz-e, aki megfelelő módon és elfogadható időtartam alatt elvégezze. Biztos alapja lesz-e az épületeknek, a falak úgy állnak a helyükön, ahogyan az elvárható, a belső szerelési munkálatok rendben folynak-e majd. A magyar nemzetgazdaságnak jó a szakembergárdája, a megfelelő szakmai kapacitás rendelkezésre áll – emiatt nem kell megkongatni a vészharangot ó, gondolkodni viszont széles körben érdemes róla. Hogy állunk tehát az építőipari szakemberekkel, az utánpótlással, mit várhatunk el tőlük, és mit tudunk nyújtani a számukra, mire kell odafigyelni?
Néhány gondolatomat szeretném most megosztani ebben a tárgykörben. Sok esetben visszatérő gondolatok ezek, de fontos mindannyiunk érdekében észben tartani ezeket. A tervezésben nemcsak a mai pillanatról van szó, hanem a holnapról és a holnaputániról is, mert az építőipar multiplikátorhatása a nemzetgazdaságon belül jelentős, legalább négy-ötszörös, ezért nem túlzás azt állítani, hogy a válságkezelés szempontjából kiemelt jelentőségű terület.
Az építőiparban elvárás a jó szakmai színvonal, és tudjuk, mindennek a képzés az origója. Erről sok vita folyt: milyen szakmunkásokat képezzünk, a képzésben milyen helyet foglaljon el a gyakorlati oktatás, milyet az elmélet. Hol húzható meg a határvonal, érdemes-e határvonalat húzni, hiszen például jó kőművessé csak a gyakorlatban, megfelelő rutin elsajátítása után válhat valaki. A szakmunkásképzési rendszer észszerűsége azt jelent, hogy megfelelő arány alakuljon ki az oktatásban.
A szakképzésben az egyszakmás képzést át kell alakítani többszakmássá:
az egymáshoz kapcsolódó építőipari mesterségeket együtt szükséges tanítani, hogy a kőműves ne csak a kőművességhez értsen, a burkoló vagy a festő ne csak burkoljon és falat fessen vagy ajtókeretet mázoljon, hanem ezek az ismeretek egy emberben legyenek meg. Vagyis többszakmás szakemberképzésre van szükség, mert a mai magyarországi helyzet ezt igényli. Nagy társadalmi csoportokat a szakmunkásképzésen keresztül lehet visszavezetni a munka világába. Ez elsőrendű társadalompolitikai cél.
Továbbmegyek: fontos, hogy középszinten már olyan iskolarendszer működjön, hogy az szakmai képzettséget adjon a fiatalok kezébe, és ez a későbbiekben alkalmassá váljon a magasabb képzettség eléréséhez, az új ismeretek gond nélküli elsajátításához is. Vagyis „vissza kell állítani a jogaiba” a szakmunkásképzőt és a technikumot – szabad utat hagyva a magasabb képzettséget adó egyetemi oktatás eléréséhez a technikumi iskolatípusból. A technikumot választók tehát nem kerülnének eleve hátrányba a gimnáziumok diákjaival szemben, és szorgalmuk később az egyetemi tanulmányok során megtérülne. Erre már jó irányt látok a kormányzati törekvésekben a két éve bevezetett új szakképzési rendszer kapcsán, ami már bizonyított. És ez is közös érdekünk.
Ahogy az is, hogy óvakodjunk a kontároktól és a konjunktúralovagoktól, mert ők az építőiparban is megjelentek, és az olcsóbban kínált portékájukkal hatalmas kárt okozhatnak az építkezőknek. Ők mindenekelőtt a magánépíttetők számára jelentenek veszélyt, hiszen a sokszor szorító határidőkkel és financiális nehézségekkel küzdők jóhiszeműségével élnek vissza. Azt se feledjük, hogy az építkezéseknél egyensúlyozásra is szükség van, ha a szakember előbb érkezik, mint az építőanyag, az veszteséget jelent. Az építőipari szakmunkáknál is a tervezés a legfontosabb.
Ezek a példák magától értetődőnek és egyszerűnek tűnnek, de korántsem azok, hiszen mindnyájunknak van tapasztalata arról, hogy mennyire idegőrlő, ha megakadnak a munkák például egy lakásfelújítás vagy házépítés esetén. Hogy ne kerüljünk ilyen helyzetekbe, ahhoz a hazai munkaerő, a hazai munkáskéz megbecsülése szükséges. Ehhez még egy gondolat: a hazai munkaerő megtartása és megbecsülése a patrióta gazdaság fontos eleme, és mérnöki szemmel úgy látom, hogy a fundamentuma is. Ez a megtartás és megbecsülés feladatokat ró mindannyiunkra, az irányító hatóságoktól kezdve a munkaadókig, az érdekvédelmi szervezetektől, kamaráktól és sok egyéb közvetítőn keresztül a médiákig, mert
vissza kell állítani a bizalmat a magyar munkaerő iránt, tudva azt, hogy ezzel a munkát végzők milliós táborának az önbizalma is nő.
Régóta bajlódunk azzal a problémával, hogy miért van az, hogy szakmunkásaink egy része más országokban vállal munkát, miközben idehaza ismét megjelent a hiányszakmák fogalma. Ez pedig káros mindnyájunkra nézve, mert rombolja a szakmai morált és bizalmatlanságot kelt a polgárokban. A külföldön, főként a nyugatabbra munkát vállalók a biztosabb alapokon nyugvó, szervesebb fejlődéssel létrejött gazdaságokban jobb fizetést kapnak, ezt tudjuk, de azt is tudjuk, a kinti munkavállaló sohasem érzi igazából sajátjának, amit ott elvégez. A kereset tehát korántsem minden, és a külföldön dolgozók nagy többsége is – jó vagy kevésbé jó tapasztalatokkal, sikerek után vagy kiábrándultan – egyszer, reményeink szerint hazatér.
Ne feledjük, hogy a patrióta gazdaság teljesítőképességét sok tényező együttese határozza meg, kezdve a gazdaságpolitikai tervezéstől a jogi, közgazdasági környezeten át, a mérnöki, műszaki tervezésig és kivitelezéséig; az egyik leglényegesebb azonban a megvalósításban a hazai irányítómérnöki és munkáskéz alkotóereje.
Végezetül visszatérek a cikkem bevezető kérdéséhez: igen, a magyar építőipar szakembereiben megvan a készség, a képesség és a felkészültség is ahhoz, hogy jó minőségben lássák el az idei építési főszezonban is a feladataikat.
