Németország Európa legnagyobb gazdasága, a világ egyik legnagyobb exportőre, ipari nagyhatalom. Azonban nem megy mostanában túl jól a szekere. Az ipari termelés hanyatlik, az az euróövezeti átlag fölött van, a kiskereskedelmi forgalom pedig éves összehasonlításban hónapról hónapra zsugorodik. Ezek nem ismeretlen makrogazdasági trendek, a magyar gazdaság például hasonló pályán van, és velünk együtt számos európai ország is.
Ami a közeljövőt illeti, sajnos sokasodnak a következő hónapokat is borúsnak ígérő információk. Az előremutató képességgel is rendelkező konjunktúramutatókból, illetve a különböző hangulatindexekből ugyanis nem olvasható ki egy közelgő pozitív fordulat. A beszerzésimenedzser-index az egyik leggyakrabban hivatkozott előremutató indikátor, hiszen a vállalatok működéséről (termelés, megrendelés, foglalkoztatás, költségek stb.) és azok várható változásáról ad információkat, meglehetősen naprakészen. Ez a mutató több mint egy éve jelez visszaesést a német feldolgozóiparban.
Németországot nem először hívják az újságok címlapjain Európa betegének. Bő két évtizeddel ezelőtt hasonlóan gyengén muzsikált a német gazdaság, és hasonló hangulatú újságcikkek jelentek meg. Érdemes feltenni a kérdést, mi magyarázza a jelenlegi helyzetet?
Egyrészt az pontosabban a speciális német energiakrízis.
A korábbi nagyarányú orosz energiaimport csapdájából ugyan viszonylag gyorsan sikerült Németországnak kimenekülnie, de a zöldenergiára történő erőltetett ütemű átállásból és az atomenergiáról való lemondásból fakadó problémák tartósan magas energiaárakat, és így versenyhátrányt okoznak.
Ez minden német cég számára probléma, az energiaintenzív tevékenységet folytató nagyvállalatok számára pedig lassan létkérdéssé válik. Azt aligha lehet várni, hogy egyhamar eltűnjön ez a probléma, amiben egyáltalán bizakodni lehet, az nem több annál, mint hogy idővel ez a versenyhátrány valamelyest mérséklődik. Addig pedig folyamatos az energiaintenzív német vállalatok beruházásainak elvándorlása kedvezőbb lokációk irányába.
A másik probléma geopolitikai. Németország kétségtelen erőssége az ipari köszönhetően a német termékek hagyományosan kiváló minőségének. Mindeközben az exportkilátások nem a legkedvezőbbek. Az orosz exportpiac nagyjából elveszett: miközben a Krím megszállása előtt Oroszország részesedése a teljes német exportból 3,5 százalék volt, ez mára 0,5 százalékra zsugorodott. Kína – amelyik az egyik legnagyobb exportpiaca a német termékeknek, néhány éve még a második volt, jelenleg a harmadik-negyedik helyen szerepel – külön fejfájást okoz. Egyrészt a jelenlegi kínai gazdasági újraindulás a vártnál gyengébb, így az importkereslet is mérsékeltebb. Másrészt a kínai gazdaság felemelkedésével egyre gyakoribb jelenség, hogy a kínai cégek termékei a német cégek versenytársai, és már nemcsak a kínai belpiacon, hanem globálisan is. Ezt a történetet láttuk már egyszer a napelemeknél, ma pedig az elektromos autók kerültek terítékre. A kínai cégek jókora versenyelőnyre tettek szert az európaiakkal szemben, ami nem feltétlenül hozható be egyhamar, hiszen olyan hatalmas ökoszisztémát építettek fel az elmúlt években, amely a nyersanyaglelőhelyek bebiztosításától kezdve az innovatív kutató-fejlesztő tevékenységig minden kritikus elemet magában foglal.
Európának és ezen belül Németországnak sajnos meg kell barátkoznia azzal, hogy a geopolitikai tömbösödés korában nem neki kedvez a lapjárás.
A két globális mamut (USA, Kína) mellett nem lehet nevető harmadik, az egyik felé egyre inkább el kell köteleződni, ez a fél pedig nem lehet Kína. Így azoknak a gazdasági előnyöknek egy tetemes részéről le kell mondania a kontinensnek, amelyeket a korábbi évtizedekben a Kínával történő révén élvezett. Németország pedig alighanem a legnagyobb haszonélvezője volt ennek.
A harmadik nehézséget a digitális gazdaság alulfejlettsége jelenti. Erre sem a német állam, sem pedig a német vállalatok nem fordítottak elegendő figyelmet és erőforrásokat az elmúlt egy-két évtizedben. Szintén általánosabb európai problémáról van szó, de a különböző digitális fejlettséget mutató indikátorok rávilágítanak arra, hogy Németország ebben a tekintetben rosszabbul áll a nyugat-európai átlagnál. Márpedig a 21. században ennek a jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Az egyedüli jó hír az, hogy a problémát mind a német állam, mind a német vállalatok felismerték. Itt különösen lehet bízni a legendás „Mittelstand” erejében és rugalmasságában. Ez jóval több, mint a kkv-kra vonatkozó mennyiségi kritériumok által képzett csoport. Számos közös minőségi jellemzőjük van a Mittelstand vállalatoknak, többek között a tulajdonviszonyaik (általában generációkon átívelő családi tulajdon) és üzleti ethoszuk (hosszú távú szemlélet; társadalmi felelősségvállalás; bizalmon alapuló kapcsolat a menedzsment és a dolgozók között; lapos és hatékony szervezeti felépítés; a munkaerő folyamatos képzése; ügyfélközpontúság; innováció és rugalmasság stb.).
A Mittelstand-vállalatok az elmúlt évtizedek változásai közepette többször is bebizonyították életképességüket.
Kérdés, hogy a jelenlegi kihívások minőségileg más szintet jelentenek-e a korábbiakhoz képest.
Összességében, tehát a pohár félig tele, de félig üres közgazdaságtani példázata jól mutatja be Németország jelenlegi helyzetét. Az energiaválság okozta problémák idővel enyhülhetnek, a digitális lemaradás részben bepótolható, de a geopolitikai változások jelentős és elkerülhetetlen hátrányokkal járnak. Ennek tükrében az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy bár Németország kievickélhet a recesszióból, de gazdasági erejének viszonylagos hanyatlása aligha visszafordítható.
