A százötven éves Budapest

1873. november 17-én egyesült Pest, Buda és Óbuda. A három település egybeolvadása lerakta egy európai metropolisz alapját. Ma Európa elképzelhetetlen a magyar főváros csodálatos panorámája, a történelmi nehézségeken mindig úrrá levő Budapest nélkül, ahogy az egész magyarság alkotóereje, bátorsága nélkül is. Hiszen volt időszak, amikor szinte a hamvaiból kellett újjáépíteni a várost és az ország szekerét a helyes irányba tolni. 

Ezek a szavak patetikusnak tetszhetnek, és azok is: de nézze el az olvasó nekem, nagy ünnep a százötvenedik évforduló számomra, aki egész életét Budapesten élte, és éli ma is. És természetesen nagy ünnep ez a főváros lakosságának és az egész országnak. Budapest, amióta Budapest, Magyarország védjegye, ahogy az ország és a város védjegyévé vált a Széchenyi István által megálmodott Lánchíd is, amely összeköti földrészünk legnagyobb folyama, a Duna fölött az ország két felét. 

Ide kívánkozik néhány gondolat a múltról is.

A Pest és Buda közötti híd ötletét először Zsigmond király vetette fel 1436-ban. Mátyás király is állandó márványhíd építését fontolgatta, ám az ötlet megszületésétől számítva több mint négy évszázadot kellett várni arra, hogy megnyissák a forgalom előtt az első, Pestet és Budát összekötő kőhidat. A Lánchidat végül is Széchenyi István hathatós munkájának köszönhetően, 1849. november 20-án avatták fel. 

De emlékezzünk arra is, hogy a századfordulóra Budapest városképe látványosan megváltozott. A báró Podmaniczky Frigyes által vezetett Fővárosi Közmunkák Tanácsának égisze alatt kidolgozták a főváros általános rendezési tervét, ennek során kiépültek Budapest kör- és sugárútjai, alattuk a közműhálózatokkal, továbbá lezajlott a belváros rendezése is. Egyik évről a másikra nőttek ki a semmiből egész városrészek sokemeletes bérpalotákkal, üzletekkel, forgalmas utcákkal.

Bár akkoriban az Andrássy úton már omnibusz, a Király utcában pedig villamos szállította az utasokat, ezek a járművek nem biztosítottak elegendő férőhelyet, az 1896-ra tervezett millenniumi kiállításhoz a turisták várható rohama miatt.

A Millenniumi kiállítás nagyszámú vendégeire való tekintettel nagy kapacitású közlekedési megoldásra volt szükség. 

Mindezek az építészek és mérnökök összehangolt jó munkáját dicsérik, és a mai Budapest építészeti, kultúrtörténeti arculata már el sem képzelhető nélkülük, akárcsak a fővárosi házak, udvarok sajátos világa nélkül. 

E múltbéli példák alapján is azt hiszem, hogy a társadalomnak és a politikának is fel kell ismernie, hogy az építés sajátos, az emberiség gazdasági és kultúrtörténetének egyedülálló, semmi mással össze nem hasonlítható területe.

Mérnöki szemmel mindig elcsodálkozom e páratlan mérnöki teljesítményeket látva, és csodálom Budapest életképességét, pedig a történelem viharai kevés nagyvárost tépáztak meg annyira, ahogy a mienkét. De ahogy az ország, úgy Budapest is mindig úrrá lett a bajokon, azokon a drámai fejleményeken, amiket világháborúk és forradalmak okoztak a számára. Csak egy eseményt hozok föl példaként: szeretett fővárosunk épületeinek közel a fele elpusztult, megsemmisült a II. világháború harcaiban. De Budapest és Budapest népe mindig talpra állt a súlyos történelmi kataklizmákat követően is. Ha mérnökszemmel pillantok erre a százötven évre, egy lüktető város látok, aki jól élt a lehetőségeivel, amit az élet kínált föl számára: a kiegyezés utáni kor megszülte Európa nagyvárosát, ahol az építészet és a művészetek versengtek a földrész legjobbjaival, Párizzsal, Londonnal; elég csak Millenniumi Földalatti Villamosvasútra gondolni, amely a londonit követte és megelőzte a párizsit, és ma is működik, a budapestiek kedvenc kisföldalattijaként. 

de például – az újjáépült – Várkert Bazár is az ő zsenialitását és kitartását dicséri. Hét évet vett igénybe ennek a nagyszerű műnek a létrejötte, az építkezés 1875-től 1882-ig tartott. Érdemes emlékezni arra – és egyúttal a város sebeire is –, hogy ez az épület viselte – a Budapestet jelképező reprezentatív épületek közül – legtovább a város, a főváros ezzel az ország szívének háborús nyomát; ez az épület állt romosan, kihasználatlanul, elhagyatva leghosszabb ideig a széles Dunának partjainál. Ennek a szép épületegyüttesnek a felújítása arra figyelmeztet, hogy múltunk minden értékes elemét, építészetünk minden értékes darabját óvni kell, megőrizni a jövőnek, semmit nem szabad veszni hagyni; a Várbazár mai pompája azt bizonyítja, hogy soha nincs késő, csak akaratra, elhivatottságra van szükség. 

A főváros építészeti arculatának kialakulását a kiegyezés utáni „boldog békeidők” határozták meg, a későbbi átalakulását pedig többnyire a múlt század tragikus eseményei, és az arra adott válaszok. A régi épületek, amelyek azt a fölfutó világvárosi Budapestet jelentik, olykor pótolhatatlan históriai és városképi értéket képviselnek, egy változó, de a saját identitásához ragaszkodó közösség teremtőerejét mutatják, vagyis azonosak a közösség múltjának megőrzésével, ami hatalmas érték, nagy becsben kell tartani ma is őket. Ahogy visszapillantok a nagyszerű múltra, és látom a mai várost, úgy gondolom, hogy többnyire szerencsésen sikerült megóvni a megmaradt értékeket, és amennyire lehetett, a város közössége és a város vezetői igyekeztek távolba látni is. 

A városkép jelentős átalakulásához az elmúlt negyed században hozzájárult a nagy irodaház-építési bumm is – ezt a jelenséget szintén nem lehet kárhoztatni, bár itt azért van hiányérzetem: az építészeti megoldásokban nem a helyi sajátosságok érvényesülnek, hanem a nemzetközi trendek; a mi irodaházaink semmiben sem különböznek más nagyvárosokétól, pedig a két háború közötti magyar építészet formahagyományából bátran lehetett volna, és lehetne ma is és holnap is meríteni.

Budapest életképességét ez a nagyszerű születésnap ércnél maradandóbban bizonyítja!