Gondolatok az energiaellátásról

Energia. Energia. Létezhet-e például „energiafüggetlenség”, amiről olyan sok szó esik manapság, morfondírozom a saját magamnak is föltett kérdésen a meleg radiátor mellett, aminek a működtetéséhez gázra van szükség, az olvasólámpa éles fényénél, melyhez a villamosenergiát atomerőmű szolgáltatja – mérnökemberként nincs nap, hogy ne merülne fel bennem valahogyan az energiaellátás bonyolult kérdése. 

„Energiafüggetlenség”? — Ez jut eszembe a sok, olykor egymásnak szögesen ellentmondó hír kapcsán: a viszonylagos energiafüggetlenség elérése számunkra a lehetetlenséggel egyenlő, és ha valamilyen álmot e vonatkozásban esetleg dédelgethetünk, az természetesen továbbra is az atomenergia lehet. Magyarország áramellátásának negyven, újabban ötven százaléka a paksi atomerőműből származik. Hazánk elkötelezett az atomerőműből származó villamosenergia-termelés növelésében, amit Paks 2 építése mutat. Vagyis az atomerőművek termelése nélkül nem lehet kielégíteni az energiaigényünket, ahogy Európában sem lehet. Jellemző az atomenergia térhódítására – függetlenül a közelünkben dúló háborútól –, hogy még a hírhedt fukusimai atomerőmű-baleset sem vetette vissza a nukleáris energia iránti érdeklődést. Sőt energetikusok az jósolták, hogy a következő évtizedekben a kereslet növekedése várható, kiváltképp Ázsiában. Látjuk: Európában is hasonló a helyzet. 

Zárójelben jegyzem meg: 

Ez pedig új feladatot rótt a magyar energetikai szakemberekre és a politikusokra, amit közmegelégedésre teljesítettek.

„Lesz gáz? Nem lesz gáz? Honnan jön a gáz? Jön-e bárhonnan? Mennyiért adják, megbízható a szállítási útvonal?” Ezek a kérdések is újból és újból felmerülnek.

Intő és szorongató jelekben, jelzésekben pedig nincs hiány, sőt nap nap után értesülünk újabb és újabb problémákról, például, hogy megsérült egy gáz- vagy kőolajvezeték, vagy hogy féktelen politika és gazdasági előnyszerzésre használja a kitermelő a természeti kincsét, vagy éppen az, akinek a területén áthalad a vezeték. Csiki-csuki játszma folyik a politikai térben, de ne feledjük, a gáz és a olaj biztosításán szó szerint életek múlnak, ám épp a földgáz és a kőolaj esetében sohasem volt egyszerű feladat a mindenki számára megfelelő ellátás megoldása. 

De ne gondoljunk arra, hogy csak a lakossági ellátásról van szó, hanem az olyan energiaigényes iparágakról is, mint a vegyipar, vagy a műtrágyagyártás. Az pedig már jó egy évtizede megfigyelhető volt, hogy a nagy energiaigényű iparágak egész Európában igyekeznek a bizonytalan keleti gázfüggőségüket csökkenteni: a 2010-es évek közepén azt jósolták energetikai szakemberek, hogy visszatér a szénerőművek kora, arról nem is szólva, hogy az amerikai palagáz már Európában van, és egyre-másra épülnek a palagáz-terminálok például Lengyelországban, Horvátországban.

Remélem, ez nem hiú ábránd, és az országok nem egymás „kárára” igyekeznek megoldani ezt a kérdést. 

Hosszú évtizedek tapasztalatával állítom: azt tartsuk a szemünk előtt, hogy a világ energiaigénye napról napra nő, amely óriási kihívások elé állítja a Föld minden szegletében az államokat, a szolgáltatókat. És teszem hozzá: a fogyasztókat is: mindnyájunk érdeke, hogy gazdálkodjunk okosan, takarékosan azzal, amit a természet adott a számunkra.

Tél van, hideg az idő, fűteni kell, a sötét napokon korán fölkapcsoljuk a világítást, hogy a kellemes komfortérzésünket biztosítsuk. Megtehetjük, egyelőre, mert képes az ország kielégíteni az energiaigényünket.

Maradjon is így!