Konnektivitás: napjaink geopolitikai varázsigéje és ami mögötte van

Valószínűleg nem lenne könnyű meghatározni a „connectivity” (megfelelő fordítás hiányában a magyar nyelvbe „konnektivitásként” átültetett) kifejezés születésének vagy első feljegyzésének időpontját. A kifejezés térhódítása mindenesetre az elmúlt évtizedek fejleménye, és úgy tűnik, az IT világában kell keresni a mai, egyre szélesebb körben használt fogalom eredetét. Erre utal legalábbis a Cambridge Szótár definíciója, amely a konnektivitást számítógépek, programok, eszközök vagy rendszerek egymáshoz való kapcsolódási képességeként határozza meg. Az IT-eredetű szakkifejezést minden bizonnyal a digitális forradalom hatására vette át egyre több tudományterület, és töltötte meg újabb jelentéstartalmakkal. A matematika vagy a biológia mellett a kifejezés többek között a gazdasági és pénzügyi életben, az energiapolitikában és az infrastruktúra-fejlesztésben is teret nyert annak leírására, hogy a globalizálódott világ szereplői az egyéntől az államokig egyre több szállal kapcsolódnak egymáshoz, egyre bonyolultabb hálózatokat alkotva. 

Mivel egy kapcsolat egyben lehetőség és képesség a másik fél befolyásolására, ezért nem meglepő, hogy könnyen a hatalmi versengés terepévé válik, amelynek tétje, hogy mely állam szerzi meg ezt a befolyásolási képességet. Ennek vagyunk tanúi napjainkban, amikor is legújabb fejleményként a konnektivitás a geopolitikai stratégiák részévé és a nagyhatalmi rivalizálás terepévé vált. Az egyre nagyobb kihívást jelentő nemzetközi politikai és gazdasági környezetre adott válaszként a magyar kormány a külpolitikai stratégiájának sarokkövévé tette a konnektivitást, amelytől Magyarország a legfejlettebb országokhoz való felzárkózását reméli. A fogalom elméleti hátterének felvázolása messze meghaladja ennek a cikknek a kereteit, a különböző konnektivitáselméletekből a magyar külpolitikai stratégia szempontjából azt lényeges kiemelni, hogy a konnektivitás egyszerre erőforrás és befolyásolási képesség, vagyis a fejlettebb gazdaságokhoz való felzárkózást elősegítheti, ha hazánk törekszik a világgal való minél sokrétűbb összekapcsoltságra. Szintén fontos megállapítása a különböző konnektivitáselméleteknek, hogy az országok egymásra utaltságával és a köztük zajló interakciók bővülésével erősödik a nemzetközi rendszer stabilitása, ami ugyancsak érdekében áll hazánknak. Ennek az éremnek a másik oldala, hogy a konnektivitás erősítése aszimmetrikus kapcsolatokat is létrehozhat, amelyek kockázatot jelentenek az adott gazdaságra nézve, amit kezelni kell. A globális ellátási láncok Covid-válságot követő zavarai tökéletesen szemléltették ennek jelentőségét. 

Az Európai Unió, az USA és Kína konnektivitásfogalmai közti átfedések és eltérések fontos útmutatók ahhoz, hogy a magyar külpolitika hogyan navigáljon saját érdekeit követve a három erőközpont között, illetve hogyan kommunikálja feléjük saját konnektivitásstratégiáját. Az eligazodást nehezíti, hogy a politikusok által egyre többet használt fogalomnak továbbra sincsen egy mindenki által elfogadott, kőbe vésett definíciója. Az EU, az USA és Kína esetében is inkább csak stratégiai dokumentumokat böngészve rajzolódik ki a kép, hogy az egyes fővárosokban mit értenek alatta. Ez alapján a három közül a kínai értelmezés a legtágabb, amelyben egyaránt helyet kapnak „kemény” tényezők, mint például az infrastruktúra, illetve a „puha” konnektivitás összetevői, aminek tipikus példái az emberek közti kapcsolatok vagy a szabályozási politikák és sztenderdek összehangolása. 

A fogalom által lefedett területeket tekintve az EU koncepciója inkább a kínaihoz áll közelebb, a három közül az amerikai értelmezés pedig a legszűkebb. A különböző washingtoni stratégiai dokumentumok inkább használják a konnektivitás helyett az „infrastruktúra” kifejezést, ugyanakkor nagyobb hangsúlyt fektetnek a fenntarthatóságra és a piaci folyamatokra, mint például a kínai megközelítés. A vonatkozó EU-s dokumentumok a konnektivitás bővítése kapcsán jobban hangsúlyozzák az elveket, a jogszabályokat és az emberi jogokat, amiben inkább az amerikai felfogáshoz állnak közelebb.

Jó példa erre, hogy Kína tíz év után újracsomagolta az Övezet és út kezdeményezést, kiemelve a projekt digitális, energetikai és fenntarthatósági dimenzióit, ezzel egyébként közeledve a nyugati fogalmi tartalomhoz. Mivel azonban a konnektivitás befolyásolási képességet is jelent, aminek a geopolitikai versengés közepette egyre nagyobb jelentősége van, ezért reálisan nézve a nyugati és kínai konnektivitáskoncepciók átfedései nem jelentenek feltétlenül együttműködési készséget. A különböző koncepciók és kezdeményezések összekapcsolása, a versengő jelleg háttérbe szorítása inkább úgy képzelhető el, ha a komplementaritásra tevődik át a hangsúly, és a kínai és nyugati stratégiák egymást kiegészítve tudnak megvalósulni. Ebben érdekelt minden olyan ország, amely a világgal való minél sokrétűbb összekapcsoltságra törekszik.