Sok még a feszültség, erős az ellenállás, de áramra szükség van
A 21. század a villamosítás új korszaka, amelynek a mindennapokban a legszembetűnőbb jele az elektromos autók térhódítása. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) Global EV Outlook 2024 című kiadványa azt prognosztizálja, hogy – amennyiben a jelenlegi kormányzati ösztönzők és támogatások fennmaradnak – 2050-re Kínában a személygépkocsi-állománynak közel harmada, az EU-ban és az USA-ban pedig közel egyötöde elektromos lesz. A magas ár egyre kevésbé számít akadálynak: Kínában a tavaly eladott elektromos autók 60 százaléka (!) olcsóbb volt, mint a hasonló paraméterekkel rendelkező hagyományos meghajtású alternatívák.
Az elektromos autók esetében tapasztalható áttörést sajnos más területeken még számos akadály hátráltatja. A globális szállítási teljesítmény 90 százalékban még ma is fosszilis energián alapul. A repülés „elektrifikációja” terén már vannak próbálkozások, de – ahogy a hajózás vagy éppen a kikötői infrastruktúrák fejlesztése terén – trendfordulóról még nemigen beszélhetünk. A feladat ráadásul évről évre nagyobb lesz: az IEA becslése szerint a mobilitás iránti igény 2050-re a jelenlegi kétszeresére növekszik.
Hasonló a helyzet az ipar számos területén is, ahol szintén az igények exponenciális növekedése mellett kell a kibocsátást csökkenteni.
Afrikában, Délkelet-Ázsiában, Indiában az urbanizáció éppen napjainkban kapcsol fénysebességre, amivel – többek között – az acél- és cementgyártásnak is lépést kell tartania. Az ipar egészét tekintve a zöldátállás (legalább) három nagy feladat párhuzamos megoldását kívánja. Először a szükséges energia előállítását kell egye kevesebb szennyezéssel megoldani, másodszor a felhasznált alapanyagokban kell növelni az újrahasznosítás arányát, harmadszor magukat a gyártási folyamatokat kell új alapokra helyezni. Az ipari létesítmények jellemzően nagyobb területet foglalnak el, mint a lakóépítmények, így nagyobb tér nyílik napelemek alkalmazására is, ami azonban csak részleges megoldást kínál a nemzetgazdasági szintű feladatokra.
Folytassuk tehát a sort az épületekkel, amelyek a globális üvegházhatásúgáz-kibocsátás 40 százalékáért tehetők felelőssé. Ennek a kibocsátásnak nagyjából negyede az építkezés, a fennmaradó rész a használat során szabadul fel. Mivel az épületeinket nem tudjuk olyan gyorsan lecserélni, mint az autóparkot, az energetikai korszerűsítés érdekében a jelenleginél sokkal komolyabb erőfeszítésekre van szükség. Bár a – döntően digitális – technológia rendelkezésre áll, gyakran a szakpolitikai ösztönzők hiánya gátolja a fejlesztést, amely nem csupán a köz érdeke, de az ingatlantulajdonosoké is, akik a szükséges korszerűsítések elmaradása következtében már néhány éven belül értékcsökkenéssel szembesülhetnek.
A kihívásoknak itt még koránt sincs végük.
Sokan úgy vélik, hogy az energiatranszformáció útjában álló legszűkebb keresztmetszet maga az energetikai infrastruktúra.
Ez az a terület ugyanis, ahol egyszerre kell az egyre növekvő és egyre újabb igényeknek megfelelően bővíteni és fejleszteni a hálózatokat (amelyeknek hossza a prognózisok szerint 2050-re a jelenlegi közel kétszeresére nő), kezelni az energiafelhasználás fluktuációit és megoldani a megújuló forrásokból termelt energia hatékony bekapcsolását. A fejlesztések súlypontjai itt többek közt a rendszerek és az elosztórendszerek üzemeltetőinek együttműködése vagy éppen az okostechnológiák alkalmazásai lehetnek.
A 19. század végén elindult villamosítás néhány évtized alatt gyökeres változásokat idézett elő a világban, és hasonló folyamatoknak vagyunk tanúi napjainkban is. A villamosítás 21. századi forradalma előtt több akadály tornyosul, de ezeket le kell győzni. Az energiaátállás ugyanis a dekarbonizáció elengedhetetlen feltétele, magának a dekarbonizációnak pedig nincs alternatívája – pontosabban van, de azt nem akarhatjuk megismerni…
A szerző további cikkei
Vélemény cikkek
