Fizessenek a fejükkel a felelőtlen bankok!
Eleddig egészen más volt a történet: lényegében a nagy bankok 2009 eleje óta tartó győzelméről szólt, amelynek eredményeképpen az egészségesebbek elkezdték viszszafizetni a kétessé vált eszközök szanálására szánt program (TARP) keretében kapott összegeket. A törlesztés lehetővé tette a pénzintézetek számára, hogy a javadalmazás és a premizálás tekintetében a kormány által rájuk kényszerített mégoly gyenge követelmények alól is kibújjanak.
A válság kritikus időszakában – 2008 szeptembere és 2009 eleje között – Bush és Obama kormányzata mindenkit átvert. Egy percig sem volt komoly szándék arra, hogy feldarabolják a pénzintézeteket vagy leváltsák a bankárokat, akik hozzájárultak a válság kirobbanásához. Normál viszonyok között ha egy egész ágazat mély válságba süllyed, akkor ott alapos rendrakást hajtanak végre. Még ha némi balszerencse kimutatható is volt a nyilvánvaló hozzá nem értés mellett, az általános várakozás szerint „ha egy cég állami segítségre szorul, le kell cserélni a csúcsvezetését”. Ilyen elveket az amerikai pénzügyminisztérium éveken keresztül és következetesen hangoztatott – részint közvetlenül, részint az IMF-en keresztül –, mindaddig, amíg más államok jutottak bajba.
Az amerikai pénzügyi szektorban azonban – legalábbis eddig – semmi sem történt. A nagy bankokban még a válság előtt pozícióba juttatott csúcsvezetők a helyükön maradtak, de a kockázat korlátozása, illetve a javadalmazás ügyében is vajmi kevés változott. Ennek láttán adódik a kérdés, hogy vajon miért tanúsított ilyen magatartást az amerikai kormányzat. A dologban némi szerepet játszhatott a bankrendszer esetleges összeomlása miatti félelem, illetve az, hogy a kormány csúcsán baráti érzéseket tápláltak olyan cégek iránt, mint a Goldman Sachs vagy a Citigroup.
Bármiként volt is, a lehetőséget elszalasztották. Amint a gazdaság stabilizálását célzó intézkedések hatni kezdtek, a bankok nyomban nagy pénzeket kerestek újra. Mivel pedig néhány versenytárs – mint a Bear Stearns és a Lehman Brothers – eltűnt, a talpon maradóknak a nagyobb piaci részesedés több profitot jelentett. A kormányzat kezdeményezett ugyan néhány szerény szabályozási reformot 2009 nyarán – például a fogyasztóvédelem és a pénzügyi stabilitás erősítése terén –, ezek ellen azonban az érintettek foggal-körömmel védekeztek. Ez év elején felbukkant egy új banki adó terve, amelynek egy évtized alatt mintegy 90 milliárdot kellett volna hoznia a kincstár számára, ez azonban maximum az ágazati profitok alig egy százalékát érintette volna.
A bankok érthető módon ellenállást fejtenek ki a reformokkal szemben. A jelenlegi üzleti modell lehetővé teszi számukra, hogy nagyot szakítsanak, ha van nyereség, a veszteséget pedig az adófizetők nyakába tudják varrni. Ez túlzott kockázatvállalásra ösztönöz, és a mentőakciókkal járó „húzd meg, ereszd meg” ciklusok ismétlődésének veszélyét hordja magában.
A szorosan egymás után következő nemzetközi pénzügyi válságok meglehetősen ritkák ugyan, a perverz ösztönzők jelenléte azonban mindig bajokat okoz. A Massachusetts államban tartott időközi kongresszusi választás után ebben várhatók változások. A Volcker által indítványozott reformok nyomán olyan korlátozások lépnének hatályba, mint amilyeneket a korábban alkalmazott Glass–Steagall-törvény tartalmazott, kikötve például a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenység szétválasztását. Ez utóbbi követelménynek a felhígítása, majd az 1999-es visszavonása tette lehetővé a bankoknak a teljesen egyedi kereskedelmi konstrukciók alkalmazását, s azt, hogy – például – a betétesek pénzét a sajátjukként kezelve vegyenek jelzáloggal fedezett értékpapírokat.
Az Obama-kormányzatnak túl kell mennie a kereskedelmi bankok egyedi konstrukcióinak tilalmán, és legalább két további intézkedést szükséges hoznia. Először is meg kellene háromszorozni a korábbi tőkemegfelelési követelményt, nemcsak az USA-ban, hanem a G20 csoport minden államában. Ily módon inkább a részvényesek, semmint a szabályozó hatóságok kényszerítenék ki a bankoknál a felelős magatartást. Másodszor: ha a bankok „túl nagyok, hogy bukhassanak”, akkor a méreteiket kell csökkenteni, elkerülendő az adófizetők által finanszírozandó, ismétlődő és kényszerű mentőakciókat. Az Egyesült Államokban például ki kellene egészíteni az 1994-es Riegle–Neal-törvényt, amely már akkor előirányozta, hogy egyetlen bank se szerezhessen 10 százaléknál nagyobb részesedést az összes betét kezelésében. Ezzel együtt azt is maximálni kell, hogy egy-egy hitelintézet – a gazdaság egészéhez képest – mekkora méretűvé nőhet.
Obama helyesen cselekszik, amikor keményen fellép a hat legnagyobb amerikai bankkal szemben, beleértve a JPMorgan Chase, a Goldman Sachs, a Citigroup és a Bank of America bankházat. Ezek teljes eszközállománya meghaladja az amerikai GDP 60 százalékát, ami példátlan pénzügyi koncentráció. Mint arra több mint száz évvel ezelőtt Teddy Roosevelt elnök rámutatott, a koncentrált gazdasági hatalom magával hozza a politikai hatalom átvételét, s ez a demokratikus hagyományok ellen hat. Most azt kell megtanulnunk, hogy a folyamat az egészséges gazdaságpolitikára is káros.
Simon Johnson az MIT közgazdaságtan-professzora, korábban az IMF vezető közgazdásza volt
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
