Oszkó: Ennél keményebb megszorítást nehéz elképzelni

A lakossági megszorítás vádjának elkerülését célzó politikai igyekezet egyre váratlanabb fordulatokat hoz, s lassan minden eddiginél kiszolgáltatottabb helyzetbe sodorhatja a lakosságot. Eközben szakmai közhely, hogy a 2011-es költségvetés egyensúlyát egyébként sem a lakosság széles rétegeit érintő takarékossági intézkedésekkel, hanem a közszféra intézményrendsze-reinek határozott átalakításával lett volna érdemes megteremteni. Ha jövőre nem növekedtek, hanem csökkentek volna a közösségi közlekedésre, egyebek mellett a MÁV működésére fordított milliárdok, vagy ha az önkormányzati rendszer reformja már 2010 nyarán megkezdődik, s ebből 2011-ben már mérhető megtakarítás lett volna elérhető, azt a lakosság vélhetően csekély mértékben érzékelte volna megszorításként, így a népszerűségi mutatókra nézve sem lett volna szükségszerűen hátrányos következménye. Valójában a nyugdíjrendszer, a támogatási és jövedelempolitika területére tartozó és a lakosságot valóban közvetlenül érintő népszerűtlen takarékossági intézkedéseket a Bajnai-kormány már meghozta, ilyen politikai teherrel a jelenlegi kormánynak számolnia sem kellett. A kormányzati politika legfeljebb saját berkein belül spórol meg konfliktusokat azzal, hogy a közszféra költéseit 2011-ben is a jelenlegi szinten hagyja, s az adómérséklés és a költségvetési hiány csökkentésének fedezetét olyan intézkedésekkel teremti meg, melyek még a saját megítélése szerint is ütközhetnek a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmével. Hiszen nehéz más módon magyarázni az Alkotmánybíróság jogköreinek tervezett korlátozását.

A 2011-es büdzsé hosszabb távon nemhogy kétséges kimenetelű, de egyenesen káros, a költségvetés tartós egyenlegét rongáló intézkedésekkel próbálja szinten tartani a fiskális egyensúlyt. Mindez szakmai szempontból nemcsak azért értelmezhető nehezen, mert például a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásának hosszabb távon a költségvetés lesz a legnagyobb vesztese, hanem azért is, mert kevés annál durvább megszorítást lehet elképzelni, mint amikor egy költségvetés a lakosság évtizedes, nyugdíjcélú megtakarításainak elvonásával és elköltésével igyekszik átmeneti, azaz látszategyensúlyt teremteni. Különösen akkor, ha mindezek végrehajthatóságának biztosítékaként a parlamenti többség a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmének aktuális szabályozási rendszerét és intézményi kereteit is fel kívánja számolni. Ha kommunikációs eszközökkel ideig-óráig el is fedhető a lakossági megtakarítások jelenleg tervezett elvonásának minden eddigi megszorítást lényegesen meghaladó mértéke és következménye, s mindez egyelőre csupán a közvélemény pénzügyileg tájékozottabb részét zavarhatja, nem kétséges, hogy előbb vagy utóbb mindenki fájlalni fogja, hogy megtakarításai feletti tulajdonjogát 2010 novemberétől kezdődően bármikor korlátozhatják a költségvetés rövid távú igényei. Ha máskor nem, akkor mindenképp, amikor szembesül vele, hogy később az államtól milyen mértékű és jellegű nyugellátásra számíthat.

A teljes pénzügyi intézkedéscsomag célja, haszna és értelme mindezek alapján nehezen értelmezhető. A jelenlegi gazdaságpolitika növekedést fékező elemeire egyre többen hívják fel a figyelmet, legutóbb a Költségvetési Tanács jelezte, teljességgel alaptalanok a gazdaság és a foglalkoztatás bővülésével kapcsolatos várakozások. Másrészt a megtakarítások látszólagos politikai haszon fejében történő felélése éppen hogy a pénzügyi válság tanulságai és a világgazdaság átalakulásának üzenetei iránt mutat csekély fogékonyságot. Ezért igazán kár feláldozni a magántulajdon védelmét, s ennek elkerülhetetlen folyományaként a lakosság jogi szabályozásba és az állam működésébe vetett bizalmát, illetve a vállalkozás szabadságába, az öngondoskodásba és az öntevékeny, cselekvő értékteremtésbe vetett, amúgy is éppen csak bontakozó és oly sokszor próbára tett hitét.

A szerző a PortfoLion Zrt. elnök-vezérigazgatója