Szokatlan csúcs Biarritzban

Az Európai Bizottság esetében az alapvető dilemma abban foglalható össze, vajon a testület létszámának maximalizálása, avagy a belső munkamegosztás hierarchizálása-e a kisebbik rossz? A francia EU-elnökség konokul lobbizik a 20 fős limit kimondásáért, cserébe Párizs következetes rotációt szavatolna a tagországok között, ha azok száma időközben meghaladná a húszat (méghozzá úgy, hogy ez a rotáció érvényes lenne "kicsikre" és "nagyokra" egyaránt).



A gond csak az, hogy a "kicsik" elvetik a kirajzolódni látszó alternatívát is: nevezetesen, hogy ha korlátlanul nőhet a bizottság létszáma, akkor a munkaszervezéssel racionalizálják tevékenységét, megnövelve például az alelnökök számát és bevezetve a "tárca nélküli" bizottsági tagok létét. A kisebb tagországokban a válasz erre is kategorikus "nem", attól tartván, hogy így visszatérően a súlytalanabb munkaterületek ellátására lennének kárhoztatva.



Jobban tisztul a kép a szavazatok újraosztásánál. Pierre Moscovici francia EU-ügyi miniszter legutóbb "egyértelmű tendenciaként" jellemezte a "kettős többség" ötletének elhalását és a meglévő szavazati súlyok átszabásának mind általánosabb igényét. Jelenleg a tagállamok kettőtől tízig terjedő vokssal bírnak, amikor a miniszterek tanácsa minősített többséggel dönt. Hatvankét voksnak kell összegyűlnie a minősített többség eléréséhez, ami ma az EU-népesség legalább 58,16 százalékát képviseli.



Ha a mostani szabályok alapján bővítenék az EU-t, akkor 28 tagállam mellett esetleg előfordulhatna, hogy a minősített többség már csak a népesség 51,36 százalékát tükrözné, aminek oka, hogy a szavazatok felosztásában a kis lélekszámú tagországok (érdemi befolyásuk megőrzése érdekében) aránytalanul nagy súllyal bínak. Márpedig az újabb bővítéskor többségében ilyen -- lélekszámában csekély, szavazatában relatíve felértékelt -- országot vonnának be az EU-tagok sorába.



Alapelvként adott az egyetértés, hogy a szavazatoknak jobban ki kell fejezniük a népességi súlyt. Erre eleinte a "kettős többség" bevezetése tűnt a legjobb megoldásnak, amelynél a döntés akkor lett volna csak érvényes, ha a tagországok számbeli többségével az általuk képviselt népességi többség is együttjárt volna. Mára már szinte mindenki túl nehézkesnek ítéli ezt az eljárást, így tértek végül vissza a tagországonkénti szavazatok újrasúlyozásához. Abban is kialakulóban az összhang, hogy ehhez előbb célszerű megduplázni a voksok mennyiségét, nagyobb mozgásteret kínálva a különbségek kifejezésére.



Mindezek talaján leginkább három tagország készül emelni a téteket. Németország azt szeretné, hogy a jövőben relatíve a legtöbb szavazatot birtokolja (Berlinnek ma ugyanúgy 10 voksa van, mint Rómának, Londonnak vagy Párizsnak). A jelenleg 8 vokssal bíró Spanyolország az olasz--brit--francia trióval megegyező szavazati súlyt akar magának, ezzel fejezve ki a madridi megítélés szerint időközben elért gazdasági, politikai hatalmi kiegyenlítődést a négyek között. Végül különleges "középhatalmi" helyzetének szavazatokban is tükröződő elismeréséért küzd a 15 milliós Hollandia.



A bonyolult számháború sokak szerint hamarabb hozhat eredményt, mint a harmadik kosár: a minősített többségű döntéshozatal alá tartozó ügyek körének bővítése. Pillanatnyilag 49 olyan téma van az asztalon, amelynél egyes tagok elképzelhetőnek vélik a vétójog eltörlését. Közülük ma még egy olyan sincs, amelyben mindenki egyetértene -- igaz, olyan sem akad, amelyet mindenki elvetne.



Egyre jobban látható viszont, hogy az igazán érzékeny témák közül szinte biztos elvérzik majd (főként brit és spanyol ellenálláson) az adózással összefüggő ügyek többségi döntés alá vonása. Kivédhetetlennek tűnik Párizs ragaszkodása a vétójoghoz a külgazdasági döntéseknél is. Erőteljes spanyol és brit ellenálláson futhat zátonyra a társadalombiztosítással kapcsolatos minősített többségű döntéshozás, miközben francia, brit és részben német ellenkezésen múlhat a bel- és igazságügyi témák némelyikében a közös nevezőre jutás.