A munka termelékenységének alakulása

Az Eurostat legfrissebb számításai szerint a magyar gazdaságban az egy lakosra jutó bruttó hazai termék (GDP) 2000-ben (vásárlóerő-paritáson) az Európai Unió átlagának 50,7 százalékát tette ki. Magasabb e mutató értéke a tagországok között utolsó helyen álló Görögországban (66,9 százalék), és a tagjelölt országok közül négyben: Cipruson (78,0), Máltán (65,6), Szlovéniában (67,6), valamint Csehországban (56,0) is.

>> A termelékenység és a GDP összefüggései

Az egy lakosra jutó GDP országok közötti különbségét - és ugyanígy két időszak közötti változását - két fő összetevőre bontják a szakemberek:

- a foglalkoztatottságban, egy lakosra jutó munkaráfordítás-ban, és

- az egységnyi munkaráfordítással létrehozott GDP,

azaz a munka termelékenységében mutatkozó különbségre. A magyar gazdaságban a rendszerváltást követő időszakban a foglalkoztatottság jelentősen csökkent, a munkatermelékenység viszont jelentősen nőtt.

A rendszerváltás utáni első években a GDP számottevően visszaesett, de a később megindult és felgyorsult növekedés eredményeként 2001-ben 8 százalékkal meghaladta az 1989. évi szintet. Ugyanebben a 12 évben azonban az Európai Unióban 29 százalékkal, az Egyesült Államokban 41 százalékkal növekedett a GDP, míg szűkebb régiónkban a magyarországihoz hasonlóan alakult. Az Európai Bizottság jelentése a volt KGST-országokat együttesen vizsgálva igen jelentős, 25 százalékos visszaesésről számol be.

A munkatermelékenység színvonala az elmúlt években ugyan közelebb került a fejlett országokéhoz, de a foglalkoztatottság rohamos csökkenése - az erőforrá-sok kihasználatlansága mellett - súlyos társadalmi feszültségeket is okozott. 1997-től a termelékenység már a foglalkoztatott létszám gyarapodásával növekedett. A növekedési pálya ilyen irányú folytatása lenne kívánatos a következőkben is.

A termelékenység változásának iránya és mértéke alapján az ágazatok három csoportba oszthatók:

- a termelékenység jelentősen növekedett az iparban (évi 7,1 százalék), a szállításban, illetve a hírközlésben (5,9), valamint a mezőgazdaságban (5,8);

- kisebb a növekedés a közigazgatásban, az oktatásban, az egészségügyben (2,3 százalék) - e tevékenységi körökben az értelmezés és a mérés több bizonytalansági tényezőt tartalmaz -, továbbá az egyéb szolgáltatások ágazatában (2,1);

- csökkent a kereskedelemben, a vendéglátásban (0,9 százalékkal) és az építőiparban (0,3 százalékkal).

A termelékenységnek ebből az - ágazatonként erősen eltérő - alakulásából adódott össze az egészében kedvező, átlagosan évi 3,3 százalékos növekedés.

>> A kis- és középvállalatok jelentősége

A magasabb termelékenység kialakulásának - az előbb felsoroltakon kívül - nem kevésbé fontos és a jövő szempontjából különösen nagy hatású további forrása volt a piacgazdasági versenykörnyezet kialakulása, és a külföldi működőtőke beáramlása az országba.

A kis- és középvállalatok a rendszerváltás küszöbén a munkahelyek mintegy egyharmadát, a 90-es évek közepére közel kétharmadát biztosították. A kis- és középvállalatok térnyerésének feltétele ugyancsak a piacgazdasági versenykörnyezet létrejötte volt. Bár azt a mintegy 2 millió munkahelyet, amelyek a nagyvállalatoknál megszűntek, csak kis részben pótolhatták, még így is jelentősen mérsékelték az átalakulás feszültségeit. A kétharmados arány hasonló az Európai Unió átlagához, és máig kiemelkedő fontosságú a foglalkoztatás szempontjából. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a kisvállalatoknál - és Magyarországon még a középvállalatok jelentős részében is - jóval alacsonyabb a termelékenység színvonala, mint a nagyvállalatoknál.

Ezért a kis- és középvállalati politika fontos feladata, hogy megfelelő eszközökkel külön is segítse a termelékenység, a versenyképesség növelését e vállalati körben.

>> A külföldi tőke szerepe

A termelékenység szempontjából is kiemelkedő jelentőségű volt a magyar gazdaság számára a rendszerváltást követően a külföldi működőtőke nagyarányú beáramlása. A külföldi érdekeltségű vállalatok a magyar gazdaságban a bruttó hozzáadott értéknek 1992-ben 20, 1995-ben 39, 2000-ben 49 százalékát hozták létre.

A külföldi működőtőke beáramlásának három fő hatását általában abban látják a szakemberek, hogy

- hozzájárul a gazdaság élénkítéséhez, annak növekedéséhez,

- a külföldi tulajdonnal működő vállalatok magasabb termelékenységgel dolgoznak, és

- e magasabb termelékenységi tényező a többi vállalatra is kedvező hatással van.

Az első két hatás erőteljesen érvényesült a magyar gazdaságban is, a harmadik már kevéssé. A külföldi érdekeltségű vállalatoknál sokkal magasabb a termelékenység, mint a hazai tulajdonúaknál. Ez utóbbiaknak két és félszerese, a külföldi többségű tulajdonú vállalatokban azonban már háromszorosa. Ez jóval nagyobb különbség, mint amilyet eddig más országok gazdaságában érzékeltek. A külföldi befektető általában a nagyobb tőkeigényű, és ennek révén is magasabb munkatermelékenységet mutató tevékenységeket részesíti előnyben.

A 90-es évek hazai termelékenységnövekedésének jelentős hányada - az említett összehasonlítási korlátot is figyelembe véve - egyértelműen a külföldi tulajdonú vállalatok térnyerésének tulajdonítható. A gazdaság egészségesebb fejlődését szolgálná azonban - a kutatók megítélése szerint - az így kialakult, úgynevezett duális struktúra mérséklődése.

A magyarországi vállalatoknál megmutatkozó nagy termelékenységbeli különbségekre bizonyos magyarázatot ad, hogy a hazai feldolgozóiparban legnagyobb az eltérés az egy foglalkoztatottra jutó állóeszköz-állományt, a "tőkeintenzitást" tekintve.

A hazai tulajdonú vállalatoknál e mutató 1998-ban csupán 31 százaléka volt a külföldi tulajdonú vállalatokénak. Cseh- és Lengyelországban 70 százalék, Szlovéniában 60, Észtországban 41. Ez összecseng a KSH elemzőinek saját számításaival, amellyel összehasonlították az egy foglalkoztatottra jutó saját tőkét és jegyzett tőkét a hazai és külföldi tulajdonú vállalatoknál. A hazai tulajdonú vállalatoknál mindkét mutató jóval alacsonyabb a külföldi tulajdonú cégek mutatóihoz viszonyítva - az egész gazdaságot nézve 60, illetve 41,6 százalék, a feldolgozóipart nézve 43,8, illetve 32,8.

>> Alacsony szintű kutatás-fejleszés

A termelékenységnövekedés egyik alapvető forrása a kutatás-fejlesztés és az innováció. Az Európai Unió 2001. évi európai versenyképességi jelentése 12 EU-tagország 1365 és az Egyesült Államok 833 feldolgozóipari nagyvállalatának - összesen 2198 vállalatot felölelő minta - 1989-1998. évi adatait elemezte. E vállalatok 47 százaléka jelentett k+f ráfordítást, mégpedig jellemző módon az EU-országok vállalatainak 33, az egyesült államokbelieknek 70 százaléka. A mutatók az amerikai cégek jobb eredményeit jelzik, de kimutatható az is, hogy az erőteljesebb k+f tevékenységet végző európai és amerikai vállalatoknál egyaránt nagyobb a termelékenység évenkénti növekedése. Egy 2001-es OECD-tanulmány 16 ország adatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy "a teljes termelékenység növekedésének hajtóereje minden országban az üzleti világ, valamint a közületek által és a más országokban végzett k+f." Ez utóbbi megállapítást azért tartják fontosnak a KSH kutatói, mert arra a felismerésre utal, hogy az importált gépek, anyagok, félkész termékek a technológiai transzfer lényeges csatornái.

A k+f ráfordítások a bruttó hazai termékhez viszonyítva 1988-ban 2 százalék felett voltak, a mélypont 1996-ban 0,67 százalék, majd ez az adat 2000-re 0,82 százalékra, 2001-re 0,94-ra emelkedett. Különösen alacsony a vállalatok által finanszírozott k+f aránya. Úgy tűnik, a magyar kreativitás e forráshiányt részben pótolni tudja, tudományos teljesítményünk az adatokhoz képest jóval kedvezőbb megítélésű. Emellett a hazai technikai színvonalat a külföldi tőke jelenléte és az import révén megvalósuló technológiatranszfer is erőteljesen meghatározza. Az első magyar felmérés adatait az unió innovációs felmérése mellé állítva azt jelzik, hogy az EU átlagához viszonyítva

- az innovációt bevezető vállalatok aránya Magyarországon minden nagyságkategóriában határozottan alacsonyabb (legkevésbé a nagyvállalatoknál) és

- nálunk jóval nagyobbak a vállalati nagyságkategóriák szerinti különbségek.

>> Gyors bruttó állóeszköz-felhalmozás

A műszaki haladás igen jelentős közvetítője a korszerű gépek, berendezések beruházása, az ezekben megtestesülő új technika.

A bruttó állóeszköz-felhalmozás a rendszerváltást követő első években a bruttó hazai termékhez hasonlóan esett vissza, ezt követően azonban annál lényegesen gyorsabb ütemben növekedett. Ez döntően a külföldi működőtőke beáramlásából származott. Az egy foglalkoztatottra jutó bruttó állóeszköz-felhalmozás kiugró növekedést mutat (a teljes 12 éves időszak átlagos növekedési üteme 5,1 százalék), és ezért a munkatermelékenység növekedésében meghatározó szerepe volt. Ennek okait olyan többtényezős termelékenységi indexekkel lehetne közelebbről megvizsgálni, amelyek a bruttó hazai termék változását a munka- és tőkeráfordítások együttes alakulására vetítik, a munka- és a tőketermelékenység megfelelően súlyozott átlagos növekedését mutatják.

>> Az EU színvonalától lemaradva

A termelékenység színvonalát nemzetközi összehasonlításban elemezve kimutatható, hogy a tagjelölt országokkal egybevetve nálunk a legmagasabbak egyike, de az EU-tagországokétól jelentősen elmarad.

Az Európai Gazdasági Bizottság tanulmánya az egy lakosra jutó GDP szóródása alapján 1989-2000 között az EU és a közép-európai átmeneti gazdaságok között kisfokú közeledést mutat ki, az összes átmeneti gazdaság esetében viszont távolodást állapít meg. Adataik ezt alá is támasztják, feltételezve, hogy a

hiány- és a piacgazdaság mutatóit sikerült számításaikban összehasonlíthatóvá tenni. (E tekintetben bizonyos fenntartással élnek a KSH szakértői.) Az EGB-jelentés adatai szerint

- 1950 és 1989 között csak Bulgária és Jugoszlávia relatív helyzete javult, a többi öt országé gyengült (Magyarország: 61,9 százalékról 50,8-re),

- 1989 és 2000 között csak Lengyelország mutatói javultak (kevéssé), a többi országé kedvezőtlenül alakult (Magyarország: 56,7 százalékról 52,9-re),

- 2000-ben valamennyi ország messzebb volt az EU-színvo-naltól, mint 50 évvel azelőtt (Magyarország relatív pozíciója 61,9 százalékról 52,9 százalékra csökkent).

A felzárkózás feladatainak megoldása tehát jórészt még előttünk áll, és minden valószínűség szerint ezeket majd csak az Európai Unió tagországaként tudjuk és fogjuk elvégezni.

>> Versenyképességből közepes

A termelékenység és a versenyképesség kapcsolatát vizsgálva az elemzők megállapítják: minthogy a magyarországi bruttó bérek színvonala messze elmarad a fejlettebb országok bérszínvonala mögött, a munkabér járulékos költségeinek az átlagosnál magasabb aránya ellenére a versenyképesség szempontjából teljes "egység-munkaerőköltség" mutatónk kedvező a régió országaihoz viszonyítva. Ez a külföldi tőke számára is vonzerő volt, de a reálbérek most tapasztalható erőteljesebb növekedése e pozíció megtartását csak akkor teszi lehetővé, ha ez a munka termelékenységének a reálbérekénél nagyobb növekedésével párosul.

A versenyképességet jellemző mutatók részletesebb vizsgálata, így az Európai Unió adat-összeállításai azt jelzik, hogy az EU-átlagérték - igen jelentős országok közötti különbségekkel - változatlanul jelentősen elmarad az Egyesült Államok mögött, de egyes EU-országok (mint például Finn- és Írország) gyorsan törnek előre. A sor végén többnyire Portugália, Görög- és Spanyolország található; ahol szerepel magyar adat, az ez utóbbiakhoz áll közel. Az országok versenyképesség szerinti rangsorolásaiban Magyarország általában a 25-30. közötti jó közepes helyet, a régió országait nézve az elsők közötti minősítést kap.

A lisszaboni stratégiai célkitűzés megvalósításának 12 célját vizsgálva a Világgazdasági Fórum által közölt értékelés szerint 10-ben a tagjelölt országok sorában a három legjobb között vagyunk; nem szerepelünk ezek között a szociális gondoskodás és a környezetvédelem értékelésében. A legjobb három ország között Cseh-, Észt-, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia váltakozva szerepel.

Rangsorolásunk sehol sem az első (a legjobb), de ötször a második, ötször a harmadik helyen vagyunk. Mindez egybevág a korábbi, a régió országait tekintve kedvező, de az Európai Unió célrendszeréhez képest erős lemaradást jelző értékelésekkel.